Sopszka

Úgy tűnik, szakmai feszültségeimet (aka vállalkozástervezés) a tervezett bloghanyagolás helyett gasztroposztokkal fogom levezetni. Csak mondom, hogy szakmai posztot sokkal (de sokkal!) nehezebb írni, és még nincs meg az a folytonosan jelen lévő, és különösen az az elfogadó közeg, mint itt (ott a mai napon nulla oldalmegnyitás várt, míg itt már ébredéskor 187) - oké, ebben itt fekszik benne 8 évem, és látom, hogy korábban kellett volna kezdeni ezt a szakmai izét is, de időgép híján ennek már annyi.*

Szóval ma reggel görög salátát készítettem (uborka, paradicsom, lilahagyma, olajbogyó, só, olíva, feta) és míg vágtam az uborkát, az jutott eszembe, hogy ezzel a típusú salátával Bulgáriában találkoztam először 11 évesen. Akkor ott sopszkának nevezték - de a lényegét tekintve ugyanez volt - és nagyon különbözött minden, általam korábban megismert ételtől, pláne salátától, mert a saláta az zöld levél volt ecetes lében, vagy vékonyra gyalult uborka fokhagymás lében, vagy (nálunk modernéknél) paradicsomkarikák ecetes-fokhagymás lében, esetleg paprikakarikák ecetes lében. Oszt' jónapot. Sajtok terén is az ementáli-karaván-parennyica háromszögben éltünk (mi, felvilágosult modernek nem ettünk szappant trappistát) - erre előkerül egy vegyes zöldségekből összerakott, ecetmentes, olajbogyót is tartalmazó saláta, amibe egy teljesen ismeretlen, hófehér sajt is ott virít! Elképesztő kultúrsokk volt!

Ott derült ki egy kempingben az is, hogy az sem igaz, hogy a lecsót csak a magyar ember ismeri. Augusztus volt és a kempingben látszólag mindenki lecsót főzött - vagyis olajra vagy más zsiradékra hagymát, paprikát, paradicsomot pakoltak - aztán még opcionálisan fűszerezték és sok helyütt került bele valami plusz is (gondolok itt kolbászra, cukkinire, padlizsánra, fokhagymára, rizsre - és a sor tetszés szerint folytatható). Akkor ott megingott bennem a magyaremberről, mint minden bölcsességek egyedüli hordozójáról - nyilván külső sugallatok hatására - kialakult kép. Még a boltban is az szerepelt az üvegen, hogy lecsó - cirill betűkkel persze. Akkoriban még tudtak az emberek cirill betűket olvasni, még ha utálták is magukban ezt a tudást. A boltban minden második nap én, minden közbülsőn a tesóm választhatott valamit, csak magának. Egy leváért - emlékeim szetrint ez 16 forintnak felelt meg. Vagy kettő felelt meg ennyinek? Nem tudom - azt igen, hogy a választék meglehetősen csekély volt: valami narancsos (vagy sárgarépás?) keksz (tesóm ezt kérte minden második napon), cseresznyebefőtt (én ezt kértem minden második napon), halva (amiről undorító íze és büdös szaga alapján meg voltam győződve, hogy halottak összepréselt és kellőképp megrohasztott húsából készül), rózsaízű zselé porcukorral - ezt szerettük, de egész napos strandeledelként émelyítő volt, így nem választottuk. Ebédre, késő délután sopszkát ettünk és időnként apró olajban sült halat, amit piros műanyag szemeteslapáttal mértek bele a cirillbetűs újságból hajtogatott stanicliba egy bádogbódéban. Néhány leva volt az is, és a potenciális ólommérgezés rémét elhessegetve magunktól finom is. És feledhetetlenül más és izgalmas volt minden: bizánci módra berendezett templomok, a rilai kolostor, a fura papok, a tenger, a nyár közepén már érő szőlő, a hatalmas sirályok.

Sajnálom a gyerekeimet, hogy nekik nincs olyan megszállottan kalandvágyó, a vakmerőségig merész anyjuk,  mint amelyen az én anyukám volt - mert részint végigrettegtem miatta az eddigi életemet, részint viszont életem legnagyobb élményeit köszönhetem neki, vagy annak az időszakosan** bennem is fel-felbukkanó, tőle származó örökségnek, ami azt mondja, hogy mindet látni kell, mindent ki kell próbálni, az ár nem számít.

*későbánatebgondolat

** sokkalta ritkábban, mint ahogy nála megtapasztaltam - enek megfelelően az én gyerekeimnek nincs oka rettegni a megvalósításra vágyó ötleteimtől, ugyanakkor sokkal sivárabb és egyszersmind kisimultabb is a gyerekkoruk, mint az enyém volt