Prózai dolgok némi - a körülmények által megkövetelt - önfényezéssel, de nemes céllal

Szóval. Essünk túl a nehezén. Talán emlékeztek még, hogy volt egyszer nyáron egy szemüveges poszt, ami aztán azzal járt, hogy kaptam több levelet is különféle emberektől, hogy mi lenne jó. Mindegyikre válaszoltam, de a külső és belső korlátaimat egyaránt figyelembe véve végül is egy projekt valósult meg: egy itt és most meg nem nevezett faluból (város... városka... miért nem lehet a falvakat falunak nevezni már? na, mindegy) írt valaki, hogy feléjük annyira nagy a szegénység (nyilván nem a hely egészére jellemző olyan mértékben), hogy jól jönne a külső segítség. Elkezdtünk a neten beszélgetni, és kiderült, hogy a szemüveghegyen túl más dolgokban is. Iskolatáskák, füzetek, írószerek, játékok, ruhák, cipők, ágyneműk, lakástextilek, konyhai felszerelés - szóval, minden. A mindent nyugodtan értsétek úgy, hogy minden.

Eleinte úgy gondoltam, hogy a nálunk keletkező felesleget mindezekből elküldöm nekik postán vagy elviszem én magam, de aztán ahogy rámoltam a holmijainkat, rájöttem, hogy ami nekünk itt feleslegből sok, az másutt kevés lesz, így bevontam néhány barátot, ismerőst is a körbe, vagyis elkezdtem adományokat gyűjteni Megnemnevezett hely szegény lakosai részére. Most már meg tudom mondani, mennyi holmi gyűlt össze, közel egy kisbusznyi. Hat családtól. És minden volt benne, amit kértek, de még biciklik és pedálos autó, meg gyerekülések és gyerekkönyvek is. Nyilván nem lesz elég és nem jut minden családnak minden. De talán segít nekik abban, hogy egy kicsit jobb legyen reggel felkelni. Több reménnyel a jövő iránt. Valami hittel aziránt, hogy lehet jobb. És főleg a gyerekeknek abban, hogy az iskolában érhetik örömök, hogy talán az új füzetek, könyvek, írószerek, játékok miatt és kedvéért jobb bejárni is, meg érdemes is tanulni (igen, ilyen naiv vagyok mind a mai napig, mélyen hiszem, hogy érdemes). Igazából engem ez mozgat az ügyben, hitet adni valakiknek abban, hogy érdemes. Felkelni, tenni valamit, tanulni, dolgozni (akár csak önkéntesként vagy otthon) Annyira persze nem vagyok naiv, hogy azt képzeljem, néhány csilivili új füzettel megoldódnak a gondok, sem az iskolában, sem azon kívül. Csak hogy elindulhat valami.

Használt dolgokat gyűjteni mindig kicsit kockázatos, mert nagyon nehéz eltalálni azt a mértéket, hogy mi az, ami használtan is jó, ami még elég jó ahhoz, hogy odaadható legyen - mert itt a hat család a számára már felesleges (kopottabb, divatjamúltabb, stb.) dolgokat adta össze (néhány tanszer kivételével, mert azokból vettünk újakat is) - szóval, kockázatos, mert nehéz ismeretlenül megtippelni, hogy biztosan ne legyen vacak, ne legyen szemét, pláne, hogy ne legyen használhatatlan. Hogy egyáltalán mi használható és mi érték Budapesttől néhány (néhány tíz, néhány száz) kilométerre. Nyilván nem Budapest a lényeg, hanem a viszonylag  jól szituált középosztálybeliség. Meg persze Budapest is lényeg, mert itt még a szegények jó része is jóval gazdagabb, mint egy olyan helyen a szegények, ahol alig van munka. Nemcsak a Megnemnevezett helyen, de még annak 50 kilométeres környékén sem, ahol más, hasonló Megnemnevezett helyek vannak, hasonló életkörülményekkel.

Én egy kicsit szerencsés vagyok (mármint nagyon), mert volt olyan munkám régebben, ami abból állt, hogy az ország cigánytelepeinek jókora részét végiglátogattam. Úgy negyven-ötvenet, városokban, falvakban. Budapestet sem kihagyva. Azt hiszem, az a szegénység és az a kilátástalanság, amiket akkoriban láttam, alapvetően változtatta meg a gondolkodásomat a szegénységről és a lakóhely által determinált kilátásokról.

A Megnemnevezett hely családsegítőjének a vezetője másnap sírva hívott fel, hogy ők ilyen adományokat még sosem kaptak. Amikor azt mondom, sírva, akkor úgy értem, hogy elcsuklott a hangja, aztán szipogva beszélt, aztán egy kis elnézést kért, aztán orrot fújt, aztán beszélt tovább. Én is szipogtam egy kicsit. Nyilván meg is hatódtam magamtól némileg, mert mennybe menni jó. De szégyelltem is magam pokolian. Mert szinte csupa, nálunk már feleslegessé vált dologról volt szó. Ami - valljuk be - nálunk már csak foglalta a helyet és amiktől jó volt végre megszabadulni.

A budapesti adományházak és karitatív szervezetek már ruhát nem is nagyon fogadnak el. Konyhai eszközöket is csak nagyon korlátozottan. Tudom, mert próbálkoztam. A konténerekkel bizalmatlan vagyok. Nem teljesen alaptalanul. Az emberek tanácstalanok. Sokunknak okoz fejtörést, hogy mit tegyünk a jó állapotú, de feleslegessé vált holmikkal. A mindent ingyen fészbuk oldalon sokszor alig adhatók oda a holmik, nem mennek érte, akik ígérik, sok holmira pedig jelentkező sincs. Budapest gazdag város. Nyilván, mihez képest. A magyar vidékhez képest.

Kedves gazdag olvasóim! Én nem szeretnék gyakran koordinátorkodni, a mostani Megnemnevezett hellyel ugyan terveim szerint fenntartom a kapcsolatot és szervezek nekik máskor is gyűjtést - de annyi szegény (és tudom, hogy náluk még rosszabb helyzetben lévő) része van az országnak. Nyissátok rá a szemeiteket a hozzátok bármilyen tekintetben közelálló (közel lévő) szegénységre és enyhítsétek azt, ahogyan tudjátok. Ne feltétlenül elégedjetek meg a karitatív szervezetekkel, adjatok közvetlenül oda javakat, törődést, munkát és figyelmet, ahol személyesen megbizonyosodhattok arról, hogy jobbá teszi az ott élők életét valamivel. Nem tudom, hogy mindenhol ilyen kedves és készséges-e a helyi családsegítő vezetője, mint itt. De tuti, hogy mindenhol van olyan helyi ember, akivel lehet kooperálni.

Tudom, hogy sok tekintetben ciki ez a poszt, de higgyétek el, a középosztályi létből általában nem látszik az a mély, szomorú  szegénység, ami körülvesz bennünket. El sem tudjuk képzelni.