relativitás a mindennapokban

Mióta otthonkában élem az életem, igyekszem legalább rendszeresen főzni. Hogy ne legyek felesleges kolonc a társadalom nyakán. De pláne A. nyakán ne. Meg szeretek is főzni - bár ennyire kötelezően nem. Na, mindegy, a lényeg, hogy főzök. A. ugye home office-ban dolgozik, a gyerekek meg többnyire elfelejtik befizetni magukat - szóval, kereslet az szokott lenni a főztömre.

Csináltam paradicsomlevest cérnametélttel és túrógombócot fél kiló túróból - és biztosan mázlim volt, mert nem tudom, hogy lehetne előre kiszámolni (de, tudom, de az túl nagy macera lenne) - szóval, épp 16 darab lett. Szeretem a néggyel osztható számú kajákat, mert abból egyértelmű, kinek mennyi jut. Igen, én az árvaházban napközis menzán nőttem fel. Ahol mindig mindenki éhes volt és farkastörvények uralkodtak. Én most is folyton éhes vagyok és bűnösen falánk, és engem ezek az egzakt, néggyel osztható számú kaják kordában tartanak. A. utálja. Mármint, ha megmondom, kinek mennyi jut. Nem is mondtam meg neki - szorozni, osztani elég jól tud.

Hagytam egyedül enni, én gyalogolni mentem. Amikor hazaértem, kérdeztem A.-t, hogy süssek-e még halat, nem lett-e túl kevés az ebéd, jóllakott-e. Azt mondta, nagyon finom volt és bőségesen elég. Szerinte ne süssek halat, ő biztosan nem bírna mostanában enni. Oké, mondtam, akkor eszem én is. Kimentem, felraktam a tűzre a levest, hogy melegedjen. Bekukkantottam a gombócok közé is, hogy megnézzem, jól viselkednek-e melyiket egyem majd meg én. Nyolc gombóc volt a lábasban. Nyolc. Így nem csodálkoztam, hogy A. pukkadásig jóllakott. Úgyhogy sütöttem még halat is, krumplipüré volt tegnapról.

Utójáték:

Á. hazaért, köszönés (és ebéd) nélkül bevette magát a szobájába, besötétített és - gondolom - játszik. V. ötre ért haza, mert ebédelt útközben a barátnőivel. Kissé csalódott voltam, hogy egyedül kell ennem és tök feleslegesen gunnyadtam a konyhában. Szerencsére volt, aki enyhítse a magányomat: A. azt mondta, most már bír halat is enni.