A fejünkben lakó képek

Azt még könnyen megértem, hogy a mostani vajszínű függönyön átderengő reggeli napsütés fénye hogyan varázsol vissza rendszeresen gyerekkorom gangos házának tavaszi kora reggeleihez, amikor a háztető üvegpereméről vagy a harmadik emelet csillogó ablakairól az elsőig csak nagyon szűkösen lecsorgó, halvány, sárgás kék fényekből lehetett tudni, hogy a házon kívül süt a nap. Mindig pontosan lehetett tudni, hogy milyen az idő, pedig az ágyból az égnek vékony csíkja sem látszott.

Van kép a klinikák kertjéről, ahol a füvet hatalmas forgó vízsugarakkal öntözik, tehát nyáron mindig szivárványokkal tarkított úton megyünk az óvodába, szombaton csokisparány az uzsonna, szabad elhozni és a klinikák nagy kőkapujáig  szalvétából enni. Télen más úton megyünk, hátulról. Platánlevelek és csupasz bokrok, de a hóbogyók egy része még rajtuk fityeg. Alumíniumkondérban érkezik a tej, tejszag van.

De miért és hogyan, milyen hívásra ugranak elő sokszor a jelentéktelen helyszínek egyetlen egyszer megélt eseményei? Az, amikor egy bicikli kormányán ülök és úgy megyünk a boltba a SalátGézával a Pasaréten? Hazafelé aztán tolja a bringát, a kosár az ülésen, a kertben a borostyán közt fekete gumislag kígyózik.

Vagy a balatonfüredi vasútállomás? Ahol leszállva Ildikó barátnőmmel megbeszéljük, hogy zellerkrém levest fogunk főzni, az kitart két napig. A fegyverneki autószerelő műhely előtti park, ahol a kengyeli vörös hajú szintén Ildikóval rajzolgattunk? Vagy ahogy egyszer a piac felé menet a tikkasztó, hosszú úton titokban lóherét majszolunk a nagymamám háta mögött és kibeszéljük a barátnőmmel őt, mert ilyen kicsi gyerekeket nem szabadna ilyen hosszan gyalogoltatni? (azóta lemértem már a googlemap-en is: másfél kilométer - aztán ugyanannyi haza, nem sok. Na és mit lehetett volna mást tenni? piacra menni kellett és az tőlünk másfél kilométerre volt)

Van kép a rettegett Ibolya néni hatalmas vörös kontyáról és sárgás lófogairól, a tanítónő szitokszó volt számomra. Van a kórházi mosdó ablakából, ahonnan a hullámvasútra meg az óriáskerékre lehetett látni. Vakbélműtét után mentem ki pisilni, aztán kicsit lábujjhegyre álltam és próbáltam kinézni, megfejteni, hogy hová vitt be a mentő. Szirénázott is. Később aztán annál is hangosabban üvöltött a nővér, hogy hogy mertem az ágyból kikelni. Akkor kaptam a fehér pizsamát a piros szegéllyel.

Látogatás Jóska bácsiéknál a Füredi úti lakótelepen. Milyen ronda modern minden! Piros műanyag fotelok. Műanyag asztal, kerek mélyedésekkel a narancsok számára(?). Milyen gazdagok! Aztán beszállt egy galamb a konyhába. Hogy sikoltozott Edina, a szőke feleség.

Egy csokitorta a Filatorigátnál. K. születésnapjára vittük, valódi cukrászdai csokitorta. De nem voltak otthon - erre nem számítottunk. Május 26. Nem bírta volna hazáig a meleget. Valahogyan megettük a cukrászdai papírdobozból a HÉV sínek mellett a kerítésnek támaszkodva. Lehet, hogy meleg volt, de szürke volt az ég, kicsit esett.

Balatonkenese Dezső bácsiék háza. Messze van még? - gondolom, kétpercenként megkérdeztem. Állítólag nem volt messze. De iszonyú forróság volt. Én úgy éreztem, menten meghalok, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Előző nap vihar volt, az úton keresztbe egy hatalmas körtefa kidőlve, teli éretlen körtékkel. Leszedjük, otthon majd beérik. Nem szabad megenni, ebédre várnak. Utcán amúgy sem eszünk. Még a parasztok sem, nemhogy mi. A körtét cipelve vonszolom magam tovább. Végre odaérünk, hűs kert, ebédhez terítve. Sólet. Utálom. Gyümölcsrizs. Gusztustalan. Ez a gyerek miért ilyen válogatós? Az éretlen körtét rágcsálom, mindjárt hányok az éhségtől.

Egy kis sötétkék gumilabda zöld pöttyökkel. Zöldborsós - gondolom mindig. Aztán egyszer szétreped. Nem engedem kidobni, a színes kis műanyag mikiegerekből kettő pont belefér. Amikor már olyan lakásban lakunk, ahol van fürdőszoba, magammal viszem a kádba. Vagy húsz különböző színű mikiegér áll a parton. Ketten hajózhatnak egyszerre, csak ketten! - kiabálom. Szépen sorba állnak.