Új évi nagytakarítás

Szabadságon vagyok - a múlt évi szabadságomon, amit kiírtunk ugyan, de nem tudtam mikor kivenni. Úgy döntöttem, most ki tudom (de ha valaki azt meri mondani, hogy minden fejben dől el, ráborítom a fregolit viccen fejen kívül)

Szóval, nagytakarítok - vagy inkább nagy káoszfelszámolásban vagyok (egyelőre nagyobb hévvel, mint sikerrel) kívül - belül. Mert például - ugye - azt mondják, ki kell dobni minden felesleges holmit, ruhákból például mindazt, ami az elmúlt egy évben (négy évszak) nem kellett volt rajtunk. Namármost. Én selejtezek ki ezt-azt - de nem dobom ki a ruháimat. A feleslegessé váltakat természetesen továbbadom - de az, hogy feleslegesnek érzem-e vagy sem, az egyáltalán nem attól függ, hogy az elmúlt évben volt-e rajtam vagy sem. Adtam már oda olyan ruhát is, amit előző nap viseltem még (és aztán kimostam és gyorsan megszáradt) - és vannak olyanok is a szekrényemben, amelyeket év(tized)ek óta őrizgetek. Ezek a régi ruhák kisebbek, mint én. Ezzel arra emlékeztetnek, hogy én is kisebb voltam (jóval), mint most. És még mindig akarom őket. A régi ruhákat és velük a karcsúságomat, a vékonyságomat, a mozgékonyságomat sírom akarom vissza. És ha valaha megszabadulok a félretett ruháktól, az majd akkor lesz, amikor rám jönnek megint és ha esetleg  a tükör előtt állva már úgy érzem, hogy divatjamúltak, cikisek, diszkomfortosak, mulatságosak, satöbbi. Addig, amíg nem jók rám, addig nem dobom ki egyiket sem. Akarom látni, hogy ezek a ruhák jók voltak rám és akarom, hogy (legalább egy részük) minden gond nélkül jöjjön rám újra. Ha kidobnám őket, azt jelentené, feladtam, már nem érdekel, kidobnám velük együtt a reményt és a bizakodást, a hitet abban, hogy sikerülni fog. Ennek ellenére is haladok, csak lassan, mert dobáltam ki papírokat, például üres borítékokat, amiket sosem viseltem.