A nagy péntektizenhárom nap

Én nem hiszek a babonákban, mert megvéd a mindig nálam lévő nyúlláb de az ónos eső okozta csontrontásban hiszek. Ezért - miután láttam az időjárás-jelentéseket - felhívtam reggel anyukámat, hogy ne menjen ma sehová (a kertbe se!), mert nagyon csúszós lesz minden (ő pedig karácsony tájékán is elesett (a kertjében, ahol tök egyedül van és egy-két napig simán meg sem találja senki), beütötte nagyon a fejét is - és nem szólt! csak napok múltán véletlenül elszólta magát - pedig fél tojásnyi púp volt a koponyáján hátul). Szóval, elkéstem a figyelmeztetéssel, a buszon ülnek apámmal. Az erdő közepén. Mert a busz nem tud se felmenni a jégpáncéllal kikövezett erdei lejtőn, se megfordulni. És remélem, ilyesmivel nem is próbálkozik. Viszont ahogy a szüleimet ismerem, ha a busz nem indul el hamarosan, le fognak szállni. Saját felelősségükre. Hogy hazasétáljanak. Hiszen alig öt-hat kilométerre laknak onnét. Tükörjég nem akadály. Az meg meg sem kottyan nekik. Régen is túlélték valahogyan az emberek a telet, mondogatják bölcsen.