alapszókincsvadászat

Azt hinné az ember (én), hogy a gasztrobloggerek haspók háziasszonyok pasijai - mint állandó szerfogyasztók - tisztában vannak a magyar konyha remekeinek megnevezéseivel. Hát, nem.

A. elment vadászni kirándulni a barátaival pénteken. Szabadsága van még bőven, az időjárás épp megfelelő volt pocsék volt ugyan (emlékszünk még a 100+ km/órás pénteki szélre mindannyian - ez egyes kopár sziklaszirteken elérte a 135 km/órát is), de előre lefixált időpont volt - hát mit tehettek volna? Menni kellett. Csomagoltam hát némi hamuba sült szalámis szendvicset - azzal, hogy a végén majd úgyis beülnek valahová. Végig is mentek a tervezett útvonalon, ahogy kigondolták - körülöttük recsegtek-ropogtak, dőltek a fák, süvöltött a jeges északi szél - majd fáradságos útjuk végeztével, amint célba értek, beültek a kiszemelt helyre. Rendeltek, ettek, beszélgettek.

Aztán A. hazajött és én megkérdeztem, hogy nem fagyott-e csonttá az úton, jól van-e, mennyi idő alatt tették meg a mekkora távot mit rendelt az étteremben. Disznótoros tálat - mondta A. És, mi volt benne? - faggattam a kirándulás központi eleméről. Hát, minden - válaszolta ő. Jó, de mi volt a köret? Rendes párolt káposzta és sült krumplipüré*. Na, emiatt a szóösszetétel miatt született a poszt. Ennyi. Desszertről nem esett szó.

* mint nyilván mindannyian kitaláltátok, A. hagymás törtkrumplit evett.