Mi van a halál után

Nem filozófiai vagy hitbéli problémát szeretnék feszegetni, inkább csak azon tipródni, hogy mi a teendőnk a halottakkal, miután eltemet(tet)tük őket. Vagy mi a dolgunk magunkkal, miután meghalt valaki, akit valamiképp ismertünk. Vagy valami ilyesmi. Úgy hozta az élet, hogy ma temetésen voltam (családi), holnap pedig temetésre megyek (ez valaki egészen másnak a családja, én még csak nem is ismertem személyesen a halott embert (mármint az élőt sem) - csak anyukámat fogom elkísérni) - ennyit bevezetőül.

Aztán a problémafelvetés:

Én gyerekkoromban nem voltam temetésen soha, mert a szüleim úgy gondolták, hogy az nem gyereknek való. Pedig akkoriban volt néhány olyan öregember, akit szerettem, akik aztán meghaltak, és ezzel nyom nélkül eltűntek az életemből, mert még beszélni sem volt róluk szabad. Nem tudom, miért. Nem tudom, hogyan. Azt mondták, ne kérdezősködjek. Meg hogy beszéljek másról. Meg hogy maradjak már csendben, fogjam be a számat, majd akkor beszéljek, ha kérdeznek. Ez amúgy jól ment, mert ezt sokszor mondták - mármint a csendben maradás. Az, hogy akkor beszéljek, ha kérdeznek, nem ment jól, mert én akkor is inkább csendben maradtam. Akkor elkönyveltek hülyének, vagy valami olyasminek. Mindegy, a halottakról többé nem beszéltek, vagy csak akkor nem, amikor ott voltam - nem tudom.

Az egyik ilyen halott a nagymamám testvére volt, együtt laktunk velük, közelebb állt hozzám, mint a nagymamám, nagyon szerettem. Aztán egyszer a bezárt fürdőszobában agyvérzést kapott és/vagy elájult, elesett, beverte a fejét, és mire kiszabadították, kómába esett és fel sem ébredt már belőle. Én ötéves voltam és nagyon akartam tudni, hogy mi történt (a kiszabadításnál meg a mentőknél otthon voltam, láttam, mi minden történt - de kérdezni akartam róla és azt nem lehetett), és valakivel szerettem volna beszélni arról, hogy hová lesznek azok, akik meghaltak, és valakinek meg akartam mondani, hogy nagyon hiányzik - de nemigen volt erre senki. Sírni sem volt szabad, azt mondták, ez már elmúlt. (mondjuk nálunk egyáltalán nem volt szabad sírni, a síró gyerek pofont kapott, hogy legalább tudja, miért sír - ezért-e vagy sem, de felnőttként elég sokat sírok) Aztán haltak meg mások is, akiket szerettem (mind öregember volt, semmi különös tragédia nem történt) - mind eltűnt, semmivé lett, mintha sosem éltek volna. Nem tudom ma sem, egyáltalán hol vannak eltemetve. Többet nem beszéltünk róluk. Esetleg a nagymamák, esetleg az illető fiatalkori történeteiből néhányat. De hogy meghalt, az tabu volt. Mintha az valami szégyenletes ügy lett volna. Temetőbe sem jártunk, soha. Vagyis az egyik nagymamám néha elvitt. Titokban - el ne mondd senkinek, mert különben szorulunk apádtól! - mondta. És volt ennek alapja, azt jól tudtam más ügyekből.

Jártunk persze temetőkbe játszani. És virágot szedni (nem sírokról lopni!), hanem az elvadult, gondozatlan, régi temetőrészekben régi fajta tulipánból, gyöngyvirágból, erdőnyi orgonából szedni. Olvasgatni a régi, titkos feliratokat. Elgondolni, hogy "Bözsike, élt két évet, meghalt 1902-ben" egy igazi kislány volt, igazi szülőkkel, családdal (és másokról ugyanígy)

Aztán meghalt a nagyapám, akkor már 17 voltam, arról a temetésről már nem lehetett kitiltani. Megdöbbenve láttam, hogy ott vannak az unokatestvéreim is, nálam jóval kisebbek. Gyerekek a temetőben. Ezek szerint létezik ilyen. Eltemettük, én sírtam (miért sírsz? - kérdezték) - aztán nem volt semmi, mindenki hazament. Miért, hová mentek volna? - gondoltam volna, ha egyáltalán eszembe jut, hogy ez nem kötelező opció. Vettem néhány könyvet a halálról, szép népi ihletésű albumokat temetőkről, olvastam - és rettegtem. Mert nekem a halál nem volt egyéb, mint a süllyesztőbe kerülés, ahonnan semmi sincs tovább.

Aztán különféle fiúk (úgy értem, pasik, szerelmek) révén bekerültem hosszabb-rövidebb időkre ilyen-olyan családokba, ahol az a sokk ért, hogy a halottakkal foglalkoznak. Összegyűlnek temetés után, boroznak, esznek, beszélgetnek, gyertyát gyújtanak, sztorizgatnak - és ezt megteszik később is, már nem szorosan a temetéshez kapcsolódva. Emlegetik a halottaikat. Újabb sör, bor, újabb emlékek, úton ide-oda beugrunk temetőkbe valakikhez, ott leülünk, sztorizgatunk, viszünk vagy nem viszünk virágot, iszunk sört vagy bort, löttyintünk a sírra is, nevetünk a sírnál, sztorizgatunk, néha felnőtt férfiak szemében is könny gyűlik, aztán megy tovább minden - de a halottak jönnek velünk, a számomra ismeretlenek is. Van nevük, tulajdonságaik, életük nekik is. A halál előtti életük nem szűnik meg teljesen a halál után.

Szerencsére a mi családunkat az én életemben elkerülték a nagy tragédiák (és ez maradjon is így mindörökre!!!!), így azóta a gyerekkoromban eltitkolt temetéseket leszámítva nemigen voltak temetések. De néhány éve elkezdődtek - egyszerűen öregszenek körülöttünk a rokonok, ismerősök - és bármennyire is rettegek tőle, az elkövetkező tíz év sok temetést fog hozni. Mi elvisszük a gyerekeket is - lehet, hogy morbid vagyok, de azzal a szándékkal, hogy ne olyan ember temetésén vegyenek részt először, akinek a halála csontig hatoló fájdalommal jár majd. Ne az legyen az első. Szeretném, hogy jobban békéljenek meg az élet végével és ne zárják ki a halottakat a történetekből. Hogy bennük majd ne tabuvá váljanak, hanem emlékké.

Annyi mindent kéne jól csinálni - például ezt is. Ha másért nem, legalább azért, hogy a gyerekeknek majd legyen egy továbbvihető jó mintájuk, ami megnyugtató. De persze nem csak azért. Mondjuk a saját lelki békémért is. Elolvastam a Polcz Alaine összest. Sok mást is. De kevés és nem tudom, mi lenne elég. Egy gyászszeminárium?