Cserben

Ülök nyakig a cserben. Vagy valami hasonló szarban. Mint már írtam, a repülőn beteg lettem. Ez az állapot a földet éréssel nem szűnt meg, sőt fokozódott. Az egekig, hogy stílszerű maradjak. Most az van, hogy napi 24 órán át köhögök, de nem ám kispályásan, hanem úgy, hogy minden csontom összetörik a rázkódástól, a homlokcsontomon belül sziklák görögnek, a fejemnek nekiütődnek - hamarosan lyuk lesz ott. Eléggé fájdalmas történés. Napi száz zsebkendő alá az elmúlt napokban nem sikerült eljutnom. Nincs lázam, de a 37 körüli semmiségek is iszonyú fázékonysággal és végtagfájdalommal járnak. A torkomon nyílt sebek éktelenkednek. A hangom csak szeretne repedt fazékhoz hasonlítani, én magam is szörnyen megijedek tőle, ha fel-felhörgök váratlanul. A fülem azóta is csak recseg-ropog, nagyjából ebben ki is merül mindaz, amit hallok, a külvilágból csak lefojtott zajok jutnak el hozzám. Negyedik napja szedem az antibiotikumot, hatodik napja az aspirint, fluimucilt, gigamultivitamint, echináciát és szopogatom torokfájdalomcsillapító pasztillákat. A köhögéstől nem tudok aludni sem, így féléber-félkóma állapotú zombiként ténfergek.

De mindezt még kibírnám.

Viszont holnap el kell utaznom három napra és három napig kell szórakoztatnom a népet különféle dolgokkal. Egyrészt gőzöm sincs róla, hogy hogyan fogok autót vezetni a köhögésrohamoktól megtépázva holnap hajnalban. Aztán hogy fogok három napon át reggel kilenctől délután hatig folyamatosan pofázni (és nem lesz elég azt hajtogatni, hogy a kurva életbe - de az sem menne egész nap), mindehhez szépen kinézni és értelmesnek tűnni. Nem tudom, hogyan fogok forró teát inni - de azt sem, hogy hogy megyek ki tíz percenként pisilni. Pedig muszáj lesz. És hogy hogyan fogok egy hegyi szállodában nem megfagyni egyedül. És hogy egyáltalán, hogy fogom túlélni ezt a dolgot.

De eddig legalább azt hihettem, hogy jön velem az új kolléga, aki ugyan nem tud még semmit, most kéne elkezdenie tanulni a érdemi részt, hogy talán egy év múlva majd önállóan is elmehessen dolgozni (csak mondom, hogy én, amikor kezdtem, hat hét múlva már megcsináltam egyedül egy kétnapos programot - úgy látszik, superwoman vagyok) - szóval, nem sok tényleges hasznom lett volna belőle, de legalább lett volna kinek panaszkodnom, meg ha tényleg fél óra hosszat hörgök kidülledt szemekkel és vörös pofával (szokásommá vált az ilyesmi az elmúlt napokban), akkor valami kis látszólagos részfeladatot csak át tudott volna venni. Legalább nyöszöröghettem volna neki, hogy mennyire szarul vagyok (mert a vadidegen ügyfeleknek mégsem illik, még ha látják is)

Erre most felhívott az új kolléga és azt mondta, hogy beteg és nem jön.  És racionálisan neki igaza van, mert tényleg semmi kézzel fogható hasznot nem hajtana úgysem, úgyhogy tényleg miért ne maradhatna otthon meggyógyulni. Mondtam is neki nagyon kulturáltan, ahogy kell, hogy maradjon otthon, gyógyuljon meg. De közben amint letettem a telefont elbőgtem magam és kis híján dührohamot kaptam, hogy basszus, én miért nem engedhetem ezt meg magamnak soha? És aztán - míg ezt írtam - rájöttem, hogy minden, de minden összekészített és kinyomtatott anyag nála van, úgyhogy még a vasárnap délutánomat is tölthetem azzal, hogy újrakészítek és nyomtatok mindent itthon.

a jó kurva életbe - hörgöm tehát nektek igen kifinomultan, kulturáltan, úrinősen