Nem a ruha teszi az embert

de azért - valljátok csak be egészen nyugodtan ti is -  különösen ismeretlen közegben elég markánsan pozicionálja. Mármint a ruha az embert.

Úgyhogy erre az ősi tapasztalatomra hivatkozva megszavaztam V.-nek tizenötezer forintot szeptember-október hónapra, hogy olyan ruhára költse, amilyenre csak akarja. A. erősen ráncolta a szemöldökét a bejelentés hallatán, hogy az sok. Nem tudom, A. vett-e már ruhát valaha életében (ja, de, egyszer vett három alsógatyát, amikor elutazott egy hétre Kanadába, és a repülőn elkallasztották a csomagjait és a bőröndje pontosan egy héttel később ért oda, mint ő) Csak remélni tudom, hogy az új osztálytársak nem mind Pradaban, Gucciban, és Versaceben nyomulnak. Tudom, tudom. Nem ez a lényeg, nem számít, kit érdekel, majd a személyisége. De azt is tudom, hogy milyen mélyre tud húzódni az ember személyisége, amikor minden cucca elavultabb, cikisebb, rondább, és olcsóbb is, mint másoké. És előbb-utóbb hiába jut az ember lánya néhány jobb darabhoz, ha nem tudja viselni azokat. És én például nem tudok bénázó, pirulós feltűnés nélkül magas sarkút, szoknyát, kosztümöt, kis- és nagyestélyit, ékszert, sminket hordani.  De V. - és azt szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy részben az én jóvoltamból - szerencsére nem húzódozik az extravagáns, színes, izgalmas daraboktól sem, pont úgy hord mindent, ahogy kell: büszkén, boldogan, tündéri szépsége tudatában is mintegy mellékesen.