aranydzset - ove: 1:10

A héten megnéztünk két filmet (ennyi maradt abból, hogy szabadságon vagyok ÉS itthon takarítok, napozok, piacra megyek, befőzök, mindennap gyalogolok, úszom és moziba is elmegyünk) - a Központi hírszerzés című filmre azért esett a választásunk, mert épp akkor játszották abban a moziban, ahová még egyáltalán volt esélyünk odaérni. Noha a filmet 12-es karikával vetítették, jócskán hoztak be ovisokat is a jól értesült szülők - nekik lett igazuk, pontosan az a film volt, amin jókat derülhet egy altesti poénokon és mozis kólán-kukoricán hizlalt óvodás (egyszer én is nevettem, ezt azért be kell vallanom)

A tegnapi filmet (Az ember, akit Ovenak hívnak) viszont bátran ajánlom mindenkinek, aki elmúlt már általános iskolás (években vagy agyban mérve) és nem bánja, ha a tejszínhabos vattacukor alatt egy kicsit savanyúbb gyümölcs (mondjuk ribizli és egres*) bújik meg.

Aztán A. elment bankettozni, én meg úgy gondoltam, kihasználom az egyedül töltött estét arra, hogy finomságokat rémségeket vacsorázzak: vettem lidles négercsókot (borzalmas, nem fogom megenni - de az eredeti, amit egyszer ettem, az nem ilyen volt!), meg löncshúskonzervet... ööö... erre nincs más mentség, mint a kínosan szomorú gyerekkorom, amikor mi az égvilágon semmilyen konzervet nem kaphattunk soha, mert anyukám azt mondta, egészségtelen és szar - mások viszont két teli pofára zabálták a májkrémet, a löncshúst, nyaraláskor a székely káposzta és a babgulyás konzervet, itták a finom csomós tejporból készült tejet, a bármilyen ízű kátrányszörpöt - és mi mindezekből nem részesültünk - és akkor tegnapelőtt vagy mikor azt gondoltam, hogy ha nem ehetek még egyszer az életben azonnal egy kis löncshúskonzervet, akkor szörnyethalok, és elmondtam A.-nak is ezt a piszkos kis titkomat, mire A. azt mondta, hogy fúj, az nagyon gusztustalan - és noha elméletben egyetértek vele, a kívánósságom nem szűnt - szóval, tegnap megvettem és azt gondoltam, majd a macskával megosztozunk rajta - de a macska csak beleszagolt és keserves nyávogással kért inkább valami ehetőt - mindegy, én kompenzálandó otthon A. bankettes svédasztali lakomáját, benyomtam két löncshúsos zsemlét - és pont olyan volt, mint amilyen ízre vágytam ahhoz, hogy újra sóvárgó kisiskolásnak érezhessem magam - és újabb ötven évig nem hiszem, hogy eszembe jutna ilyesmi (a maradékot meg ki fogom tenni az utcai kóbor macskáknak, hátha azoknak még pálya az ilyesmi)

Remekül aludtam - és remekül is ébredtem, A. ugyanis egy kávéval ébresztett s azzal, hogy gyönyörű nagy a nagy fenekem.

*ezek olyan nem túl divatos gyümölcsök, különösen az egrest divat lehúzni a porba, hogy mennyire gusztustalan - hát, én imádom! és ha éretten szedjük le, nem savanyú, csak savanykásan édes és zamatos is - az egresmártást is imádom. Sajnos a mi egresbokrunkat ellepte a szép nevű, de amúgy eléggé gusztustalan lisztharmat, úgyhogy idén néhány szemet ettem csak. De majd a jövő héten kimegyek a piacra!