Áll a peronon egy boldog ember és fütyül. Hangosan és hosszan. A vonat elindul. A boldog ember átballag a szomszédos sínen álló vonat mellé. Kezében zöld tárcsa, hóna alatt a kemény vasutas sapka, izzadt homlokára ragad a csapzott haja. Elégedetten szemlélődik. Még a szeme is nevet, amikor hosszan, trillázva megfújja megint a sípját. Azaz, várjunk csak! Nincs is a szájában síp! Fütyül egy nagyot, aztán meg teli szájjal vigyorog. Egy boldog ember, aki síp nélkül fütyül indulót a vonatoknak. Biztosan tudta ezt már nyolcévesen is. Vagy hatévesen. Hetekig gyakorolhatta, de végül sikerült. Minden bizonnyal ő volt az, aki a legélesebben tudott fütyülni az egész osztályban. Az egész utcájukban. És az iskolában. A faluban. A vasutasképzőben. Egész életében boldogan fütyül a világra, és a vonatok mind úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Egy boldog ember, mondom én.
(Na, most ez a cím Milonka és/vagy Molly szerint idézőjelben kellene-e, hogy itt álljon, vagy sem?)
Jó neki! :) Nem tudom, hogy fizetéskor is elismerően füttyent-e, gyanítom, hogy nem nagyon, de legalább azt csinálhatja amit szeret:)
VálaszTörlés