Kutyaidő

Én tényleg nem tehetek róla, hogy mindennap kutyás dolgokat írok, mert egyszerűen ezek jönnek.

Ma például elindultam otthonról a vonathoz. Ha késésben épp nem is voltam, de szednem kellett a lábamat - ismerve a vonatok abbéli természetét, hogy időnként néhány perccel korábban mennek el. Mentem tehát a vonathoz, tempósan, főleg magam elé nézegetve (máskor, ha jobban van időm, nézelődök, meg végigszagolgatom az utamba kerülő virágokat) - szóval, most nem bámészkodtam, de a szemem sarkából mégis megpillantottam egy kutyát. Az tűnt fel, hogy noha nem nagy termetű, mégis akkora tappancsai vannak, mint a tenyerem. Mentem tovább. Aztán egyszer csak valaki egy nagy, nedves szivaccsal megmosta a bal kézfejemet. Ja, nem. Valaki megnyalta. Egy hatalmas tappancsú, nem túl nagy termetű kutya. És ahogy rápillantottam, boldogan a nyakamba is vetette magát.

Szerencsére jött valaki két kisgyerekkel, akikkel visszafordult - nem örültem volna, ha lejön velem a vonathoz. Most viszont reggel óta azon morfondírozok (és aggódom), hogy mi lehet vele, megtalálja-e a gazdáját - és hogy miért nem vihetem haza én. Próbáltam kikeresni a fényképét neten - valamilyen dog lehet?

Az arca ilyen volt:

de a lábai hosszabbak, és az egész kutya karcsúbb (tudom, hogy néhány éve találkoztam egy ilyen kutyával + gazdájával, akkor meglepődtem, hogy nem farkaskutya (tudom, német juhász), hanem valami más, és hogy még kétszer akkorára fog nőni)

Nagyon édes kutya volt, szerintem jól összebarátkoznánk!