Felnőni nehéz

Egy férfi és egy nő közeledik felém a kisboltban, harmincasok. A magas férfin fényes cipő, visszafogott sötét öltöny, világos ing, élén színű nyakkendő. A nő öltözéke is üzleties, térdig érő sötét tónusú, de nem fekete szoknya, hozzá illő blézer, kicsit világosabb blúz, kopogós tűsarok. A férfi szépen nyírt, borotvált, a nő is rendszeresen járhat fodrászhoz, frissen igazított haja vállig érő, orrán szemüveg, sötét keretes. Diszkrét illatfelhő körülöttük. Nagyon komolyak mindketten, és olyan fennhangon beszélgetnek, mintha még az irodájukban lennének, mintha nem is válogatnék épp zsömlét mellettük. Nem figyelek különösebben, lekötnek a zsömlék, vagyis az, hogy olyat találjak, aminek nem roppan be azonnal a héja, feltárva, hogy a héjon belül csak levegő van - de olyan sem kell, amit lehetetlenség benyomni (a kezemre húzott zacskóval nyomkodok, nagyon higiénikusan, de sajnálom, nem akarok levegővel töltött zsemlehéjat venni) Körülöttem közben módosuló jogszabályokról, trendekről, árfolyamokról, vagy valami ilyesmikről esik szó, ahogy közelednek, egyre hangosabban - aztán félrelöknek (az egyikük, talán a nő), ahogy utánuk nézek látom, hogy megállnak a tejes pult előtt. Aztán szinte velőt rázó sikoly, fejhangú visítás, toporzékolás, nyávogás, keserves, fülsértő panasz - a nő az: eeeeeeelfogyoooooooott a túúúúúúúúúróóóóóóóórudiiiiiiii, éééééén mooooost túúúúúúúróóóóóóruuuuudiiiiiiit akaaaaaaartaaaaam enniiiii, hol a túúúróóóórudiiiiiim????? hooooogy fogyhatoooooott eeeeel???? ezt ééééén nem hiszem eeeeeel! niiiincs túúúúúróóóóórudiiiiii - méltatlankodik, hisztizik visongva - komolyan, mint egy tomboló kétéves. A férfi nyugtatja, de hiába, a nő nyivákol és dühöng tovább. Én zsemlém végezetlenül (de ennek ellenére némán) eljövök.