fejest ugrunk az élet sűrű, kemény és kacskaringókkal telitűzdelt tengerébe

Ami nyilván sötét is, de az ember ne feszítse túl a cím húrját. Ez van, három nap egy esztendő, magunkra leszünk hagyatva az egymásrautaltságban, nem lesz pardon, ez egy egyenes, becsületes és nyílt próbatétel egy talán szörnyeket is felvonultató (éljen május elseje) úton, ezt húzta nekünk az az édes élet (dv) a maga lottózójában, itt nem volt más választásunk, de ha lett volna, akkor is ezt választjuk, mert az embernek próbálnia kell magát, kiváltképp a kapcsolatára tekintettel, hogy társ-e még a társ vagy csak függő, netán független változó, és hogy vajon mit tesz az ember, hogyan viselkedik akkor, amikor nincs fű, amit le kéne nyírni azonvást, sem gyümölcs, ami nem várakozhat többé egyetlen percet sem az üvegen kívül a befőtté válás rögös útján, nincsenek fület rágó gyerekek, és nincs főnök sem, aki azt mondja, hogy maradj még bent, dolgozz barom napestig, látástól vakulásik (sőt, A. főnöke egyenesen azt válaszolta a hirtelen jött szabadságkérelemre, hogy egyrészt örömére szolgál, hogy A.-val dolgozhat, de másrészt pediglen A. szolgált rá egy kis pluszpihenésre, és az én főnököm ugyan tartózkodott attól, hogy bármi ilyesmi kedveset mondjon, de elfogadható akadályt sem gördített), szóval, mit volt mit, nemigen tudtunk mást tenni, mint hogy elfogadjuk a jóságos karácsonyanyó kisborítékos ajándékát, ami az immár rég kiolvadt fa alól azt üzente, hogy törökülő kisgyermekeinket hátrahagyva, kettesben - és nincs mese - kell elmennünk nyaralni egy rövid esztendőre, mit nekünk ónos eső, fürdeni fogunk. Nem félünk megtenni, jó lesz.