Adventi szomorú - 2. gyertya (szürke)

Leszállnak az utasok a vonatról. A hivatalos átjáró a vonat elejénél van, de sokan a síneken járnak át, a vonat mögött, így körülbelül 500-600 métert spórolnak hazáig. Már ha sikerül. Így tesz az az utcánkbéli 30 körüli szőke nő is, aki legalább tíz centis sarkú fekete bokacsizmájában billeg, és miközben lelép a peronról a sínekre, egyik kezével telefont tart a füléhez, a másikkal élénken gesztikulál, és egyáltalán nem néz körbe. Mázlink van, mert ezúttal nem bukkan ki a vonat mögül a kanyarból az ellenvonat, így a nő életben marad, nekem meg nem kell végignéznem egy ronda vonatbalesetet. Mivel én látom, amit ő nem, mármint azt, hogy pillanatnyilag tényleg nem jön a vonat, némileg megnyugszom. A kanyarba persze én sem látok be, de én legalább azt látom, hogy a valódi átkelőnél fehéren villog a lámpa és felhúzva állnak a sorompók. A nő viccesen bukdácsol a talpfák közt a köveken, a magas sarok be-beszorul a kövek közé, aztán átér, de megbillen, ahogy fellép a másik peronra. Jó magas peron, nagyot kell lépni, a tűsaroknak nem ez a fő profilja. A nő végül is nyert, levágta azt a közel fél kilométeres utat oda-vissza, átért a túlpartra. Ahhoz viszont, hogy a mi peronunk mögött az utcára jusson, át kell még vágnia egy kis bozóttal szegélyezett ösvényen. Nem túl hosszú út, húsz méter sincs, viszont erősen ázott, latyakos, fagyott, csúszós. Az utcánkbéli nő ránéz a fekete bokacsizmára, tanácstalanul tipeg az ösvény előtt, majd szomorúan elindul végig a peronon az átjáró felé. Néhány perc, míg odaér, átmegy az úton, és közeledik ismét, immár az utcán. Most hát oda a megnyert néhány száz méter. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mit tud az a pár csúnyácska bokacsizma, ami miatt jobban óvja azt, mint az életét.