Hogyan válik életem szerves részévé a foci?

Attól tartok, ez már így lesz, ez már így marad, ezt már nem úszom meg.

Jövünk haza Á.-val a gimnáziumi ismerkedő délutánról: ő a gyerekekkel, én a szülőkkel, ő a süteményekkel és innivalókkal, én a befizetni és tennivalókkal. Rokonszenvből nincs hiány, továbbra is örülünk, hogy felvették Á.-t. Hazafelé a kocsiban kérdezgetem, miket csináltak, kikkel ismerkedett. Szerencsére a leendő osztálytársak közül is van focirajongó, így gyorsan a focira terelődik a szó, már nem is az iskoláról mesél. Hosszú perceken keresztül hallgatom, ki vetődött, ki szögletelt, ki hogyan rúgott jól vagy mellé - inkább andalít, mint érdekel, nem tudok mit hozzászólni, sajnálom is miatta Á.-t, hogy ilyen nagyon unalmas anyja van. Aztán egy piros lámpánál állva meglát egy kocsmai kivetítőt, hirtelen elhallgat, minden porcikájával a meccsre tapad. Sajnos a lámpa zöldre vált, indulnunk kell.

Á.: otthon nézhetem?
én: ha elpakoltad a ruháidat
Á.: már hogy pakolnám el a ruháimat, amikor megy a meccs?????
én: nem hiszem, hogy ezt még elérjük...
Á.: nem tudsz akkor gyorsabban menni egy kicsit?
én: nem
Á.: de ha még a ruháimat is el kell tennem, semmit sem fogok belőle látni!
én: OK, ha még tart a meccs, amikor hazaérünk, azonnal nézheted...
Á.: hurrrrrrráááááááá
én: ...ha utána viszont minden nyivákolás és hiszti nélkül elteszed a holmijaidat
Á.: jó, ezt megígérem
én: rendben, de emlékezz rá!
Á.: persze, emlékezni fogok, elpakolok mindent...
én: ez így jó lesz
Á.: még akkor is szó nélkül elpakolok, ha a portugálok veszítenek, jó?
én: (magasra ugrott szemöldökkel tátogok)