hatalmas hal úszott az égen

                                         

láblemente

ami ragad, az tapad

Már nem emlékszem, hogy pontosan milyen kontextusban kellett használni ezt a kifejezést, talán olyankor, ha valaki ajándáékba adott valakinek valamit, majd azt később visszakérte - de a megajándékozottnak eszében sem volt visszaadni? Ilyesféle szituáció nem merült fel a napokban, de a mondás eszembe jutott - ezúttal egy üveg citromcsavaróról próbáltam levakarni a magyar feliratot Sikertelenül - hogyan másképp?  Szinte bárhol, bármilyen kínai árut vásárolok, a címke könnyedén eltávolítható. A török felirat (török áruval álltam szemben) ezúttal is egy húzással lejött, a ragacsos nyomát sem telt hosszú időbe lemosni - végtére is könnyen tisztítható üvegfelületről van szó. A magyar felirat azonban a fém súrolúszivacsnak is ellenáll.

Nem tudom, hogy ezt a különleges magyar terméket - mármint a bárminek ellenálló ragasztót - kellő tisztelet övezi-e világszerte? Kihasználjuk-e, hogy a magyar ipar bármit képes visszavonhatatlanul, örökre  felcímkézni? Hátha. Hátha ez hozná meg az áttörést.

(nem) ünneplős

Nem tudom, kinek milyen ünnep volt augusztus 20-a, hogy Szent István vagy államalapítás, vagy új kenyér, vagy szimpla nyári plusz szünnap, vagy családi esemény - sőt, azt sem pontosan tudom, nekem milyen ünnep volt. Gyerekkoromban (és még sokáig) a tűzijátékot vártam, azon kevés tömeges rendezvények egyike volt, ahol átvágtam a tömegen azért, hogy jobban lássak. Kisgyerekként a rácsosdunapartól (jelenleg Nehru, korábban szerintem névtelen) néztük, aztán az Erzsébet híd környékéről, volt, hogy a Jánoshegyről, azt az ominózus viharosat már gyerekekkel az új nemzeti színház mellől (khm, azt hiszem, ez a vihar ellopja a show-t, mondtam, mire Á. megkérdezte, hogy miért lopja el a sót a vihar) - ellopta, de mi megúsztuk, a gyerekek némi megbotránkozást kiváltó leleménynek köszönhetően szinte szárazon, mi csuromvizesen, de mindannyian épségben - aztán már egyre kevésbé érdekelt. Nem, mintha nem tetszene a látvány, továbbra is gyönyörűnek tartom. Csak az ára borzaszt el, a konkrét ára, meg az, amit környezetszennyezésben fizetünk érte, meg a nagymagyar körítés - szóval, már jó ideje nem nézem, mert csodálat helyett gyilkos indulatokat gerjeszt bennem. Aztán még volt régen az, hogy falun (ahol én sosem éltem, viszont gyerekként volt módom több augusztus 20-át is különböző tisza menti falvakban tölteni) az aratás vége, az új kenyér valódi közösségi ünnep volt. Feldíszített szekéren, ünneplőbe öltözött lányok, legények, nők és férfiak, gyerekek, öregek dalolva, nevetve vitték körbe a faluban az aratást követő első lisztből sütött hatalmas kenyereket, nemzetiszín szalaggal díszítve, fáradtan, felszabadultan, büszkén, boldogan, a falu minden utcáját érintő felvonulást követően a Tisza mellett vagy a sportpályán pedig közös evésbe (hol pacalt, hol pörköltet, hol halászlét kínálva a friss kenyér mellé) és mulatásba torkollt mindez (legalábbis én gyerekként ennyit érzékeltem belőle, biztosan volt ennek is ezer színe és visszája) - és volt, ahol volt mellé búcsú, vásár, tűzrakás, éneklés (végül nyilván hencidától bonciádáig sör, bor, pálinka, de azt mi nem várhattuk meg).

Szerdán végül is a sérlüt lábam ellenére muszáj volt elmennem a Tiszához, mert szerelők jöttek, akiket három éve hajkurászok időpont, ár és minden egyéb után - szóval, csütörtökön állni kellett a sarat mindenképp valakinek, ezek lettünk mi V.-vel. Korán indultunk itthonról, azt gondoltam, lassan csorgunk majd az úton többszöri megállással - részben a lábam miatt, részben hátha belebotlunk ünneplő sokaságba, amit megcsodálunk, kivárjuk, stb. A lábam miatt valóban megálltunk néhányszor, hogy kimozgassam, de ünneplés nem volt sehol. Egy fikarcnyi sem. Nem tudom, hány településen autóztunk át, de nagyjából húsz falu és város esett útba. Sehol nem volt semmi. Se díszes városközép, se vásáros faluszél, se flangáló népek, se újkenyér, se halászlé - és szerintem esti tűzijáték sem, a mi falunkban és a környező falvakban legalábbis semmi. Úgy tűnik, már szinte senki sem érzi úgy, hogy lenne mit ünnepelni, amit maximálisan megértek, a szegénységet (rabságot, nyomort, tolvajlást, stb.) kinek lenne? Nem mondom, hogy (az egyre régebben volt) gyerekkoromban fenékig tejföl volt minden (sőt), de nagyon (nagyon-nagyon) sajnálom, hogy a közösségnek, az összetartozásnak, a közösen végzett munka eredményének, az őszinte közös ünneplésnek olyan kevés tere nyílik már. Vagy csak tényleg öregebb vagyok az országútnál, nem értem a mai szeleket, és sírva nosztalgiázom valamin, ami sosem volt, legfeljebb a gyermeki fantáziámban (simán belefér ez is)

Filmezős

Most fejeztem be egy sorozatot a Netflixen, nagyon izgalmas volt, ajánlom azoknak, akik nem idegenkednek nagyon a politikától (és hát azoknak is, akik igen) - mindenkinek szolgálhat érdekes tanulságokkal.

Sorozatnézés helyett persze épp nyaralnom kellene a Tiszánál, de a múlt héten akkorát estem, hogy még mindig ápolgatnom kell magam. Főzni azért tudok (mondom büszkén, de egyben szomorúan is, mert szeretném úgy ápolgatni magam, hogy valaki más is ápolgat engem, de erre várnom kell még*)

Amit tegnap főztem:

bőrös csirkecombokat + bőrös csirkemellet pirítottam kis vajon, az alábbi fűszerek kíséretében: rengeteg fokhagyma (másfél fej), só, rozmaring, petrezselyem, zsálya - aztán felöntöttem száraz fehér borral és két teljes citrom levével, aztán addig pároltam, míg teljesen puha nem lett. Rizzsel ettük - áés nagyon finom.

* bár a múlt héten kettesben voltam itthon Á.-val, mert a többiek edzőtáborba mentek, és amit Á. főzött, azt ettük egész héten (csak akkor még, legalábis eleinte nem szorultam ápolásra)

Szeretőre vár

olvasom le meglepetten a szembejövő busz arcáról kijelzőjéről - és remélem, hamarosan talál magának.

Fázisfotók

Közel negyven gombóc lett, és (egyelőre) kilenc üveg szilvabefőtt (de még nem végeztem) - csak nagyon nehezen szánom rá magam a folytatásra, pedig muszáj, mert bármilyen frissen és vigyázva szedtem, hogy ne kerüljön bele romlott szem, csak került. Na, megyek is befőzni. Télen jó lesz a nyárra gondolni - gondolom most. Nyáron sosem gondolok a télre, inkább a tavaszt és az őszt preferálom. De ha nyilatkoznom kell, hogy melyik a kedvenc évszakom, többnjyire csak a nyarat mondom, minden melege ellenére is.

Hálás vagyok anyukámnak azért (is), mert megtanulhattam mellette befőzni és szilvás gombócot készíteni. A kollégáim többsége úgy tekint rám, mint őskori ufóra. Nemcsak a fiatalabbak.

A gyerekek nem változnak

Három körül elkezdtem ebédet készíteni - nem kellett sietnem, mert senki nem volt éhes úgy gondoltam, ha valaki éhes, más is főzhet ebédet, hiszen csupa felnőttel* lakom együtt. Nem gondoltam bonyollult ebédre, részint voltunk többször is étteremben az elmúlt hetekben, ahol mindenki ehetett különleges dolgokat, részint még van egy csomkó dolgom a konyhán kívül, például sorozatokat kell néznem angolul, részint pedig a biozöldségcsomag tartalmát akartam feldolgozni  sitty-sutty.

Feltettem a rizst, aztán A.-val megettük a tegnapról maradt dinnyét, közben lekászálódott Á. is, még pizsamában, kérdezve, hogy mi lesz az ebéd, amit A. azzal a tréfával ütött el, hogy amit Á. főz nekünk, így gyorsan el is tűnt a színről, aztán én megtisztítottam a zöldségeket (hagyma, paprika, paradicsom, cukkini, fokhagyma, cékla, olajbogyó, zeller, kakukkfű, rozmaring), eközben elkészült a rizs, öntöttem rá egy kis olivát és összekevertem apróra vágott petrezselyemmel - ezek a nyári zöldségek nagyon gyorsan megvannak, térültem-fordultam, szóltam A.-nak, hogy hívja Á.-t is ebédelni. Felment, de egyedül jött vissza azzal, hogy Á. nincs itthon. Nehéz volt elhinni**, ezért én is felmentem - tényleg nincs. Megebédeltünk kettesben A.-val, atán rácsörögtem Á.-ra, hogy hová tűnt el negyed órán belül köszönés nélkül. A következő gyors párbeszédet nyomtuk le:

Hová lettél? A Lidlben vagyok. Hogyhogy? Veszek ételt. De itt vártunk az ebéddel! Jó, majd megeszem, ha hazaértem. Miket veszel? Kaját. Holnap három napra elutazom. Hová? Vidékre. És mit fogsz csinálni vidéken? Dolgozni. És mikor akartál szólni, hogy ne keressünk? Azt hittem, már mondtam.

Nem mondta. Vicces lesz, ha elutazik Hetedhétországba. Gondolom, azt azért fogjuk tudni előre, hogy ki tudjuk vinni a reptérre. Remélem. És azt is remélem, hogy időnként felhív majd neten.

* nem - igaz, ők sem

** pedig elég rég tanulom Á.-t, de nem mindig tudok az ő fejével gondolkodni (mondjuk én legalább megpróbálom)

Életfókusz

Harmadjára hallgatom ezt a podcast adást, és annyira rólam, hozzám szólónak érzem, annyira közelinek, annyira fontosnak, hogy a blogposztnak eredetileg azt a címet adtam, hogy életem legfontosabb beszélgetése - ami nyilvánvalóan nem lehet igaz, de annyira megérintett, hogy hol görcsben áll a gyomrom, hol ömlik a könny a szememből, hol cselekvésre sarkall (rendezés, lomtalanítás, írás, tervkovácsolás), hogy csak azt mondhatom, hallgassátok meg (bár vélhetően korántsem fog mindenkit ennyire erősen megérinteni), és ne csak ezt az adást, a többit is.

Végzősök

Sok minden történik folyamatosan, de most a két legjelentősebb, hogy V. megszerezte és átvette az alapszakos diplomáját (és még várjuk a 23-át, amikor kiderül, melyik mesterszakra jutott be - bár elég nagy valószínűséggel sejtjük, hogy hová), illetve hogy Á. elnyert a múlt héten egy négyéves doktori ösztöndíjat héthatáron túlra - ami részben hatalmas örömmel és büszkeséggel tölt el, másrészt viszont bakker, iszonyat messze van - de csak tavasszal utazik majd, úgyhogy addigra igyekszem megemészteni hogy felnőtt a hiányát.