program

sokszor vagyok szomorú és úgy érzem, semmit sem értem el és már semmit nem is fogok elérni az életben, de legalább A.-val csináljunk időnként közös programot - gondoltam - és kinéztem egy jó kis világvége előadást szerdára a megszüntetett ceu asztráltestében, hogyan éljükl túl, hogy 25 év múlva már semmik sem leszünk - vagy valami hasonló - címmel. jó programnak ígérkezett, de A. nem kíváncsi rá. a következő jelentős esemény csütörtökön lesz, amikor mell ultrahangra megyek a rosszul sikerült mammográfiám után.

Sokkal

de nagyon sokkal több holmim van, mint amennyire bármikor szükségem volt, van vagy valaha is lesz. Kötődöm hozzájuk, szeretem vagy gyűlölöm őket, emlékeztetnek valamire vagy valaminek a hiányára, ott gyűrödik és porosodik bennük az életem. És akkor még nem számoltam hozzá mindehhez a szüleim ránk maradt holmijait, amelyekhez szintén különböző érzelmek fűznek. Szeretnék rendet tenni magam körül, mielőtt meghalok. Úgy értem, lehetőleg jóval előtte.

nehéz elhinnem

ugyanakkor mégis jelentős fölénnyel választották meg a trumplit, amiből azt a következtetést vonom le (nem először és talán nem is utoljára), hogy én egy másik Föld nevű bolygón érezném jól magam. Hajrád, Friday!

Mondatok

A helyedben én inkább már megkönnyebbülést éreznék - mondta egy kedves ismerős, amikor anyukám halálán még két héttel később is (sic!) elsírtam magam. Kíváncsi vagyok, hogy reagált volna hasonló mondatra, amikor arról picsogott panaszkodott nekem, hogy elhagyta a pasija, vagy amikor a munkahelyén helyezték kilátásba, hogy megválnak tőle

Nem szégyelli magát, hogy mások bajából akar meggazdagodni? - írta a számlázási címet firtató levelemre egy felháborodott jelentkező, aki egy veszteségfeldolgozó programba jelentkezett hozzám - de azt hitte, ingyenes lesz. Mondjuk már a legelejétől egyértelműen ott van, hogy mennyibe kerül per alkalom, mennyibe kerül összesen és milyen címen mennyi kedvezményt adok. Az üzletek és az éttermek megélhetnek mások éhségéből, szomjúságából, vagy abból, hogy fáznánk pucéran. Az orvosok megélhetnek mások betegségéből. A közlekedési vállalatok abból, hogy kihasználják, hogy el kell jutnunk A-ból B-be. A sírköves a kőfaragásból. De szerinte én nem élhetek meg abból*, hogy végzettségeimet felhasználva támogatok másokat nehéz élethelyzetükben?

* amúgy nem élek meg belőle különösebben fényesen, sem a főállásomban, sem a szabadidőm terhére hirdetett egyéni vagy csoportos alkalmakból.

A részvétről

Anyukám halála kapcsán volt módom megtapasztalni a részvétet és a totális részvéttelenséget is - és egyben kénytelen vagyok önmagamra is ránézni, hogy vajon én képes voltam-e (vagyok-e, leszek-e) őszinte részvéttel ott lenni valaki mellett, amikor és ahogyan szksége van rám. Azt hiszem, eddig a szót magát sem fogtam fel teljes terjedelmében - nem is szívesen írtam le vagy mondtam ki, mert nem jelentett semmit. Őszinte részvétem. Üres formulának gondoltam, és inkább azt írtam, mondtam, amit gondoltam, valami olyasmit általában, hogy mélyen együttérzek veled - és ez többnyire tényleg igaz is volt, sokszor átéreztem mások gyásza kapcsán a gyász fájdalmát. De most azt gondolom, a részvét valami egészen más. Részt venni sokkal több, mint együttérezni. A részvétben benne van egy támogató, segítő jelenlét. Hogy az első döbbenet után, ami együttérzést vált ki, nem tűnök el "tapintatosan", hanem maradok a másik mellett. Nem teszek úgy, mintha menne minden tovább, mint volt, hanem felajánlom a részvéte(le)met az ő kísérésében, az ő gyászában. Én is ritkán tettem meg, bőven érhet kritika engem is. Voltak gyengébb próbálkozásaim, és voltak olyanok is, amikre most visszagondolva azt érzem, hogy megtettem, amit lehetett - ezek vannak kisebbségben, de erőt adnak a folytatáshoz, mert tudom, hogy képes vagyok őszinte részvéttel ott lenni valaki mellett.

Anyukám temetésén alig voltak, a szűk és hiányos családon kívül két barátnőm és anyukám egy volt kollégája. Voltak néhányan, akik írtak, hogy miért nem tudtak eljönni (és belátom én is, hogy nem minden program mondható le) - de sokan elintéztékb egy ctrl c ctrl v őszinte részvétemmel a teljes részvételüket, a legdühítőbbek azok voltak, akik közölték, hogy jobb is ez így már - de épp ők sem a betegség idején nem voltak jelen, sem a gyász idején nem nyújtanak segítséget vagy támaszt ezzel, legfeljebb a saját helyzetüket teszik könnyebbé - hiszen mit vigasztaljunk azon, akinek jobb lett végre azzal, hogy jobb lett végre az anyjának, hogy (nehezen bírtuk kivárni, de végre) meghalt. Azt mondom, hogy nagyon sokat jelentett volna, ha néhányan megkérdezik, hogy hogy vagyok (és ilyen ember a szűk családból és azon kívül is alig volt), ha szólnak hozzám - szinte bármit - saját megnyugvásukon túl, hogy na jó, akkor ezzel tovább nincs probléma, haladjunk tovább.

A temetés egyébként - az én akaratomnak és szervezésemnek megfelelően - igazán szép volt, az idő is olyan, hogy anyukám imádta volna, volt utána éttermi családi beszélgetés, ami végül szintén jólesett (bár nem volt könnyű rábeszélni anyukám testvéreit, hogy egyáltalán eljöjjenek) - amiből arra gondolok, hogy a mi családunkban (és feltehetően másutt is) komoly gondok vannak azzal, hogy megengedi-e magának valaki egyáltalán, hogy megélje a gyászt, a veszteséget. Annak örülök, hogy én transzparens tudok lenni, beszélek a gyerekekkel és A.-val (és mindenkivel) is az érzéseimről, sírok, és eszem ágába sincs elfojtani vagy titkolni - és tudok nevetni és örülni is, ha úgy adódik. Egyszerre érzem nehéznek és könnyűnek ezeket a napokat, rengeteg fájdalom van bgennem, de rengeteg megnyugvás is. Örülök, hogy végigcsináltam - és bár vannak konkrét helyzetekkel kapcsolatban lelkiismeret furdalásaim, de van bennem büszkeség is, hogy meg tudtam csinálni, és hogy olyan lányom van, aki ilyen mélyen empatikus, kedves, rengeteget tanultam tőle a szeretetről is. Hektikus és nehéz a gyász, de felszabadító, hogy egy olyan útra tudok visszanézni, amit végigcsináltam minden nehézségével együtt.

Az utolsó nap délutánján anyukám ébren volt, és volt kb húsz perc, amikor csak fogtuk egymás kezét és a tekintetünkkel egymás szemébe kapaszkodva ültünk (ültem én az ágya mellett és feküdt ő az ágyán), és azt remélem, hogy a tekintetének az erejét sosem fogom elfelejteni.

És még egy: az, hogy anyukjám októberben halt meg és a halottak napja előtt volt a temetése, nagyon sokat segít, mert ez az a ritka időszak az évben, amikor a természet is meghal egy kicsit, és azt nagyon szépen teszi, és hogy a csapból is a gyász folyik - néha bénán, de sok jó cikket, verset olvastam.

holnap

Holnap lesz anyukám temetése. Gyűlölöm kimondani vagy leírni együtt ezt a két szót. október 12-e éjjele óta szervezek, intézek, kitalálok, kifizetek - arra, hogy megéljem a gyászt, ahogy én megélném, még nem volt idő. Nem volt idő rajzolni, olvasni, bambulni. A. nagyon is velem van mindenben, és a gyerekek is. Nem tudomj elmondani, mennyire hiányzik anyukám. A család nagy részétől még annyi visszajelzés sem jött, hogy eljönnek-e a temetésre. Illetve néhányan, hogy miért nem. Gyönyörű az idő, anyukám ilyet érdemel, remélem, holnap is hasonló várható: szikrázó napsütés, langymeleg, derűs, színes ősz.

egyedül

egyedül érzem magam, de nincs kedvem beszélni senkivel anyukámon kívül - nem tudok sírni sem rendesen, csak nő bennem az űr

gerincsérv és mammográfia

(Többek közt) a tegnapi temetői kertészkedésnek köszönhetően kijött a gerincsérvem, fáj és görcsöl a lábam. És amikor azt próbáltam intézni, hogy eljussak gyógytornára, mielőtt végleg lerobbanok, egy másik hívás is érkezett a telefonomra, amelyben a mammográfiát követő kontroll ultrahang vizsgálatra hívnak vissza, mert eltérést találtak. Tudom, hogy régóta van néhány ciszta a mellemben és már többször visszahívtak miattuk - de a jeges kéz a torkomat szorongatja, mindahányszor ez megtörténik. Mondanám, hogy drukkoljatok, ha lennének olvasók - de így csak magamnak mondom, hogy bízzak, higgyek, reméljek és főként mindent tegyek meg az egészségemért, amíg nem késő és amíg nem az én temetésemet kell intézni.

dzsungelharc

Anyukám, aki az utolsó hetekben már szinte semmit sem fogadott el, a gyümölcspüréket is alig, október 11-én halt meg, éjfél előtt egy kicsivel. Az intézet kiszámlázta az október 12-ét is, étkezéssel.

Ma kimentem a temetőbe, hogy megnézzem a sírt, hogy hogyan, hová legyen anyukám neve felírva. Először meg sem találtam, mert - mint utóbb kiderült - fejnél is magasabbra nőtt a bozót, főként borostyán, vadkomló, juharfák, ecetfák, satöbbi. Igazából nagymamám 2001-es halála óta csak anyukám tartotta rendben, időnként én is vele mentem - de apám temetése óta én sem voltam ott (anyukám pedig már a temetésen sem). Nyilván nem volt nálam bozótvágó - de valamit csinálni kellett. A közelben sírkövesek dolgoztak épp, őket kérdeztem meg, hogyvan-e metszőollójuk. Nagy nehezen találtak egyet és kölcsön is adták. Úgy egy óra alatt kiírtottam a bozótot a "mi térfelünkről" (ikersír, az anyai nagyapai dédszüleim vannak itt eltemetve, aztán nagyapám, és az ő nővére - és annak a családja is - de az ő leszármazottaik sem jártak kint, szerintem az elmúlt öt-hat évben sem, de lehet, hogy több, mint tíz éve sem). A vagdalkozás közben elhagytam a rugót a metszőollóból - meg sem lett. De olyan kedves volt a sírköves ember, hogy végül tőle rendeltem meg anyukám tábláját ott helyben. A kertészkedés amúgy kellemes volt, azt az érzést adta, hogy én ágyazok meg anyukámnak, szeretettel gondoskodom róla, friss ágyneműt húzok az álmához. Igazából még nem fogtam fel szerintem, hogy már vége ennek a betegséggel küzdő és soha többé nem láthatom, nem érinthetem meg. Megvan a temetés időpontja is - tesóm fiai és volt felesége még annyit sem reagáltak, hogy bikkmakk. Tesóm se sokkal többet. De nem akarom anyukám búcsúját azzal rondítani, hogy szólok nekik. Ha nekik nem fontos, mit csinálhatnék?

Hazaérve kiderült, hogy a kerti munkákban előjött a gerincsérvem - remélem, még a kikupálható verzió - lesugárzik lábujjhegyig, görcsöl a lábszáram, lábfejem, nagy lábujjam. De hol van még a munkák vége?

bátorság

azt gondoltam reméltem, hogy amikor anyukám meghal, akkor valahogy átszállnak belém azok a jó tulajdonságai, amik belőlem eddig hiányoztak, és majd  bennem élnek tovább - de még egy fikarcnyit sem vagyok bátrabb vagy eltökéltebb semmiben, sőt