Esti program

Sírjatok - nevessetek, mindenki vérmérséklete szerint - én azon vagyok megdöbbenve, hogy létezik olyan műsor, ami a Mélymagyar nevet viseli. Nem mondom, hogy számoljátok meg a logikai bakikat vagy a csúsztatásokat, mert száznál én sem számoltam tovább.

Muszáj menni

mert megvan rá a jegyünk. Mi akartuk, sőt, főleg én akartam. Most akkor vagy meggyógyulok közben, vagy nagyon nem. Az utóbbinak azért nagyobb az esélye, de az előbbit sokkal jobban kívánom. Tiszta szívemből. Azt hiszem, valami mediterrán vidéken kéne inkább élnem.

Ha túléltem a ma éjszakát, legközelebb azokról a könyvekről fogok írni, amiket a szünetben elolvastam. Előre mondom, hogy sajnos a nagy mű még várat magára valahol.

A hagyományok rabja vagyok

Este hat előtt nem sokkal eszméltem arra, hogy nemcsak hogy nem koccintottam még az idén, de lencsét sem ettünk. Márpedig ez igen súlyos gond, mert ha a koccintás bármikortól érvényes is, és majd koccintok, ha nem szedek semmit, ami nem bírja az alkoholt - viszont a lencsével bizony könnyen kifuthatunk az időből, és akkor vesztettünk, nincs tovább, az idei évi potenciális pénzeső visszafordul a levegőben és másokra hull majd, pedig jól jönne ide is. Úgyhogy egy mártír eltökéltségével másztam le a konyhába, megtisztítottam és a fazékba tettem a sárga- és a fehérrépákat is, a fokhagymát, a hagymát, megmostam, hozzáöntöttem a lencsét, tettem rá borsot, babért, köményt és sót, meg egy szál kolbászt is beledaraboltam, felöntöttem vízzel, és most fő. Nagy kő esett le a szívemről, sokkal nagyobb, mint amit a lencse közt találtam. Éhesek ugyan nem vagyunk (én semmiképp), de az a néhány kanálnyi lencse mindenkinél le kell, hogy csússzon, természetesen az összcsaládi érdekeket nézve. Jönnek persze a cinikus megjegyzések a pálya széléről, hogy nem kell azért úgy törnöm magam, felesleges önkínzásban veszek csak részt, hiszen tavaly sem voltunk olyan rettentő gazdagok - de ki tudja, mi lett volna a lencse nélkül, ugyebár.

Emlékeztek arra, hogy régen, amikor még a fagyit kerek, gombos tetejű hatalmas alumínium bödönökből mérték, akkor az egyik ilyen bödönben tejszínhab volt? Ugyanannyiba került egy gombóc a habból, mint a fagyiból. A fájós torkú, köhögős gyerek (ha már olyan szerencsétlen volt, hogy az évből épp azon kivételezett napok egyikén volt beteg, amikor fagyizni ment a család - mert szó sem volt rendszeres fagyizásról akkoriban, még nyáron sem) fagyi helyett egy gombóc selymes, édes habot kapott. A nem fájós torkúak pedig kérhettek vagy két gombóc fagyit, vagy egy gombóc fagyit egy gombóc habbal. Vitathatatlanul ez volt számomra a legkirályabb kombináció: csokifagyi tejszínhabbal a tetején (természetesen csakis valódi tejszínből, nem is volt más)

Az új év első álma: az a megtiszteltetés éri cégünket (vagy kifejezetten engem?), hogy valami jócselekedetért cserébe én adhatok nevet egy frissen született bocinak. Ülünk az asztalnál, kicsit meg vagyok lepve, hogy miféle megtiszteltetések is léteznek, és hogy pont én vagyok a kiszemelt. A szomszéd asztaltól átkiabál valaki, hogy legyen Ferenc. Amit én hülye névnek találok egy újszülött borjú számára (akár fiú, akár lány), de az idő sürget, nevet kell adni. Nem ismerem sem a helyi, sem az aktuálisan divatosnak számító marhaneveket, így elég tanácstalan vagyok. Végül frappáns(nak látszó) elhatározásra jutok: legyen Ferkó! - mondom. Így Ferkó lett (bár volt azért megdöbbenés, különösen egyik ismeretlen asztaltársam, egy nagy bajszú Feri (mint utóbb kiderült) húzta magasra bozontos szemöldökét - szerencsére inkább csodálkozva, mint rosszallóan)

betegségi nyafogó

alszol?
á, nem tudok
és miért van csukva a szemed?
hogy ne menjen ki belőlem a meleg

(és nem is ment - mondja fennhangon és bátran az igazmondó hőmérőcske)

Ez gyorsan eljátszotta a bizalmamat

Ti mit várnátok egy olyan évtől (igen, erről a friss 2016-osról van szó), amelyik azzal kezdi a regnálását, hogy nem működik többé a fűtést és meleg vizet szolgáltató cirkó? Mindez a téli szezon első valóban hideg éjszakáján. Hogy hogyan vettem észre? Fáztam. És be akartam ülni egy kád vízbe, hogy felengedjek - hogy mégis valahogy jól kezdődjön az év (ha már a koccintást betegen átaludtam). De se meleg víz nincs, se fűtés. És a bizalom is oda, pedig én tényleg megszavaztam neki a bizalmat.

Boldog új évet nektek!

Mikor felébredtem, a torkomban kés volt
azt mondják, ez költemény
bocs, de nekem túl tömény
jöhetne helyette inkább valami light
hogy azt mondhassam, köszi, nem fight fájt


Az éjfélt átaludtam, és nem bánom - ez a legjobb, ami most kijön belőlem, nyígok és hörgök, mint Dart Vader malaca - nektek (és magamnak is) ennél sokkal-sokkal jobbakat erre az évre!

Kellemes húsvétot!

Vagyis nem... de kicsit mégis... ez az édesség szilveszterre is tökéletes - és hátha valaki otthon tördeli még a kis piskótáit, hogy mit is csináljon még meg éjfélig (ezt simán). Lesz még hozzá leveles tésztában sütőben megsütött fasírt. Nem, mintha éhesek lennénk, de már unom a fekvést és a takarítást is... ez amolyan pótcselekvés lesz, mert nincsenek barátaink bulizás és társasozás helyett. Ja, és még lencselevesünk sincs, szóval, eléggé el vagyunk maradva. Bizonyos más dolgokban viszont nagyon is élen járok - a napi papírzsebkendő-fogyasztásom lassan eléri egy kisebb városka éves felhasználását (hapci! köszönöm... hapci...hapci! köszönöm... hapci...hapci! köszönöm... hapci...hapci! köszönöm... hapci...hapci! köszönöm... hapci...)

Az év utolsó visszataszító nyavalygása - ígérem, idén ezentúl már csak szépet írok

Semmi fennköltség nincs ma, épp ideje, hogy véget érjen ez az év és inkább egy sokkal jobb kezdődjön helyette, mint még egy hasonló. Ha nem lett volna elég szar ez az év már eddig is, akkor még a mai napon belehúzott (igen, apróságok, de ilyen apró részekből tevődnek össze a napok)

Először is az, hogy fel kellett kelni és elmenni vásárolni, már eleve húzós volt, mert éjjel nagyon későn értünk haza - ráadásul a torkom, a fülem, az orrom, a fejem mind jajongnak valamin (nem alkohol, mert főleg kólát ittam), de muszáj volt menni (igen, A. azt mondta nem muszáj, de nem fogadta el a kifogásaimat szomorú lett volna nagyon, ha nem megyek vele). Így aztán mentem (hajmosás helyett parókát viseltem, sokkal gyorsabb!), de fáztam, fázom, folyton fázom. És a bolt! én ilyen kurvanagy tömeget a nyolcvanas évek óta nem tapasztaltam egy boltban sem (pedig ti aztán igazán tudjátok, hogy járok vásárolni), már a parkolóba is alig lehetett behajtani, egyszerűen iszonyú volt. Aztán Valéria, a lidl feltűnően csekély önuralmú alkalmazottja minden tételt úgy ütött be, hogy: ...tikk.. akurvaanyjukat már a vásárlóknak... tikk... miért nem maradnak otthon anyjuk valagában... tikk... miafasztvesznek ennyi mindent... tikk... ezek a barmok honnan jönnek ennyien ... tikk... a kurvaanyját mindnek ... tikk... miért nem lehet korábban vásárolni ... tikk... baszódjon meg most már  mind ... tikk...nem hiszem el, hogy a vén kurvának csak most jut eszébe tejet venni ... tikk... akkor haljatok szomjan, anyátok picsáját ... tikk... Nos, némi kis empátia szorult azért belém, úgyhogy értem én, hogy mire akart utalni a maga szegényes eszközeivel - ugyanakkor nagyon komolyan úgy gondolom, hogy a boltos a vevőket (az orvos a betegeket, a tanár a diákokat, a sofőr az utasokat, satöbbi, satöbbi) nem anyázhatja korlátlanul és fennhangon, miközben épp dolgozik és kiszolgálja (gyógyítja, tanítja, szállítja, satöbbi, satöbbi) őket. És úrinő vagyok és volt gyerekszobám (nem volt sajnos), úgyhogy nem kértem el a panaszkönyvet és nem is nagyon szóltam be neki, amikor rám rivallt, hogy pakoljak már gyorsabban (teljesen normál ütemben pakoltam, de nem vagyok hajlandó  betartani semmiféle lidles normát, mert a vevőkre nem hozhatnak kötelezően betartandó, a minimális pakolási sebességre vonatkozó előírásokat, és nem vagyok hajlandó arra sem, hogy fejvesztve meneküljek a pénztártól anélkül, hogy visszatenném a kártyámat vagy a pénzemet a táskámba. Ezeket a döntéseket akkor hoztam meg, amikor néhány éve odáig fajult a horror, hogy egy tálca tojást besöpört a pénztáros a kocsimba - mert szerinte lassú voltam - és nem akarta kicserélni sem, mert szerinte már nálam törött el - szóval, én tempósan, de határozott nyugiban pakolok, ha fene fenét Valéria vevőket eszik is. És nem, nem ártok vele a többi vevőnek sem, mert sokszor még ki sem rakta valaki a futószalagra a holmiját, a másik oldalon már a földről szedegetheti a ledőlt kupacot, amit addigra persze már be is ütöttek a gépbe - gyanakvó vagyok, meg minden, de jobb szeretem, ha látom, miből mennyit ütnek - ha nem, akkor egy csomó idő ellenőrizni még... oké, nyilván utálatos vagyok ezzel is - nem bánom, tízből legalább kétszer - háromszor van helyesbíteni való a számlán - és szinte sosem az én javamra. Igen, előfordul, hogy olyankor is szólok, persze, csak akkor, ha nem anyázott előtte a pénztáros)

Még a boltba menet majdnem nekem jött a kanyarban egy idegbeteg kalapos legalább hatvannal, szemből, záróvonalon át egy busz mögül, nem sokon múlt, hogy ki bírtam kerülni, majd a boltból kijőve kellett megtapasztalnom, hogy a bevásárlókocsiban, amiért egy százast adtam, csak egy tízes volt (megkérdeztem előtte, bizton állította, hogy százast rakott bele) - tudom, tudom, mindez semmiség. Már szinte el is múlt mind, igazán gyorsan gyógyulnak a sebeim... izé... remélem, a torkom is, a fejem is, a lázam is.

Amikor egy őszinte férfi bulizni hív, nincs mese, menni kell

én: muszáj mennem?
A.: nem muszáj... de azt mondtad, jössz
én: de már nincs kedvem
A.: miért? mi a kifogás?
én: az, hogy ronda vagyok
A.: jó, ez nem újdonság... van valami más is?

Szerencsére csak egy horzsolás

Csak sajnos nem rajtam, hanem az új autón. Bementem egy kapun, ami kifelé jóval szűkebbnek bizonyult. Nem véletlen az, hogy ha gyalog megyek, soha nem szoktam kihátrálni az ajtókon, hanem inkább megfordulok és előre felé megyek mindenhová. Gyalogosan nem szokott megtörténni az, hogy nincs helyem megfordulni. Gyalogosan az sem fordul elő, hogy nagyon párásak a tükreim és az ablakaim, különösen a hátsók, mert maximum az elsők szoktak párásodni (vö. a szem a lélek tükre) és így az sem fordul elő, hogy amiatt nem látok hátra a sötétben. És ha gyalogosan akadok fenn egy kerítésen, miközben épp hátrálok ki párás tekintettel a sötétben, akkor arrébb lépek. De autóval ezt nem tudom megtenni, mert nem egy lépegető exkavátort (létezik ilyesmi a valóságban?) vezetek, hanem egy kisautót. Belül van a kormánya és kívül a kerekek, amiket nem látok, hogy merre fordulnak, és csak a képzeletemre hagyatkozhatom. A képzeletem pedig ilyen ügyekben eléggé kevéssé ragaszkodik a valósághoz, vagyis én sajnos zűrös szitukban  időnként összekeverem, hogy ha merre tekerem, akkor merre tolat (gyalogosan az irányokat sem szoktam eltéveszteni, még hátrálás közben sem). Szóval, kissé fennakadtam a kerítésen, és az a vadállat letépte a bal első kerekem dísztárcsáját (ezt még egye fene), de ezen kívül a bal első... izét... pofacsontról a bőrt? szóval, a lámpa körüli borítást is (megdöbbentően vékony kis vacak ám az, nem is értem, hogy merünk ilyen kis pilinszka járgányokkal az utakon száguldozni - én nem egész öt km/órával tolattam - és lám, csúnya vége lett). Vagyis még koránt sincs vége, még vissza kell helyezni az autóra a bal első pofacsontsminket - nyilván iszonyú drága (így december végén, amikor csak februárban kapok majd újra fizetést, és amit januárban kapnék, azt már elherdáltam, ilyenkor minden iszonyú drága). Eddig még sosem törtem össze autót saját hibámból - erre most lehorzsolom a vadiúj (mármint nekem új) autóm oldalát. (A. azt mondta, megragasztja - még jó, hogy mindenhez ért. Nem gúnyolódom, tényleg.)