Kék öv

V. levizsgázott ma kék övre! És A. is. Szóval, mindkettejükre nagyon-nagyon büszke vagyok!

Az ajándékok felkutatásáról

Azt mondja nekem K., akinek hasonló korú gyerekei vannak, mint nekem, hogy esetleg áthozná hozzánk az ajándékaik egy részét (nem ajándékba, csak megőrzésre), mert idén túl hamar jött ez a téli szünet, és ő már nem meri egyedül hosszabb időre otthon hagyni a gyerekeit, mert azok kikutatják az ajándékokat -  wtf? És akkor mi van? - kérdeztem együtt nem érzőn. Hát, elvész a meglepetés - forgatta a szemeit K. Na, de ha valaki ennyire hülye, az nem megérdemli?

Ha így nem is hallottam még, azt persze tudom, hogy sok gyerek (sőt, néhány felnőtt is) karácsony előtt addig-addig kotorászik, nyúlkál, kutakodik szekrényekben, fiókokban, padláson  és egyéb helyeken, míg meg nem találják az eldugott holmikat. Én önuralom tekintetében sok részterületen fejlesztésre szorulok - de én ilyesmivel gyerekkoromban sem próbálkoztam soha. Azon dolgozzak, hogy a saját karácsonyi meglepetésemet tegyem tönkre azzal, hogy mondjuk november vége óta tudom, hogy mi lapul a szekrényben? Hát nem vagyok ennyire saját belső ellenségem. Sőt, olyanról is hallottam már, hogy valaki kutakodott, talált is valami kedvére valót - aztán nem is azt kapta. Úgy látszik, nem csak az önuralmammal van baj - de ezt elképzelni különösen vicces, nem?

Karácsonyi ajándékok

Ti megálljátok, hogy magatoknak ne vegyetek semmit? Mert én nem. Annyi minden jön szembe, amit már vagy olyan rég akarok, de valahogy mástól úgysem kapom meg, vagy nem akarom olyan rég, csak meglátom és beleszeretek - és mástól úgysem kapnám meg.

Szembejött például egy picike piros bőrpénztárca - épp olyan kicsi és épp olyan piros, mint amilyet már réges-régen szerettem volna. Vettem egy kis 2015-os zsebnoteszt is, így a 2015-ös év azon ritka éveim egyike lesz, amikor nem február közepétől tudom csak beírni a programjaimat. Könyvet is vettem, az új Nesbo kötetet - örülök, hogy nem karácsonyra kapom, mert... fáj kimondani, de unalmas, lapos szar. Ó, pedig de vártam rá! És így, hogy ilyen rossz, még odaadni sincs pofám senkinek (mert amúgy szinte mindenki könyvét elolvasom úgyis, mielőtt odaadom - gondolom, ez nem túl szép dolog - de az ajándékkönyvekre (mármint amik azok lesznek) mindig nagyon vigyázok, egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy már valaki kiszívta belőlük a nedűt kiolvasta őket. És vettem két fedeles kerek jénai tálat is (és tényleg nem volt drága), mert valahogy nagyon megfogyatkoztak a sütésre és tálalásra is alkalmas edényeink - és nem akarok másoktól edényeket kapni karácsonyra, de szeretném, ha lennének edényeim (különösen olyanok, amikről tudom, hogy használni is fogom őket). Ötleteim bőven vannak még, hogy miket vennék magamnak, de azt hiszem, nem vagyok elég gazdag a vágyaimhoz.

Miért van szőr a vén banyák arcán? (coming out)

Amikor elkezd kinőni egy szőr az arcomon (jó, vegyük úgy, hogy ez igaziból egy nem létező probléma), akkor fáj is, viszket is, be is gyullad - de nem tudom kipiszkálni csak deciliterekben mérhető véráldozattal, és nyolc napon túl gyógyuló saját magamra irányuló testi sértéssel. Természetesen sosem próbálkozom ilyen barbársággal mindig megteszem. Amikor a kínzó viszketés, fájdalom és a vörös, gyulladt bőr eltűnik, még mindig marad a seb. Amikor végre azt is sikerül egy teljes rúdnyi vagy tubusnyi valódi camea fantázianevű alapozó segítségével eltüntetni meggyógyítani, teljes az örömöm - hisz erre vágytam mindig: fájdalom nélküli élet. Sajnos ilyenkorra a szőr külső szemlélő számára is láthatóvá válik. Vagyis inkább csak az ő számukra. Amivel nem azt akarom mondani, hogy sosem szoktam tükörbe nézni, inkább csak azt, hogy reggelenként az a tíz másodperc, amíg a csöpögősre párásodott tükör előtt megpróbálok selymesen csillogó hajat varázsolni magamnak az éjszakánként képződő kóctömegből, nos, az kevés ahhoz, hogy igazán alaposan szemügyre vehessem magam. És természetesen ezekben a nyúlfarknyi időkben nincs időm ilyesféle fiktív ügyekkel törődni, mint a szőr az arcomon.

A címben feltett kérdésre sajnos mégsem tudom a választ.

A fiúk másképp betegek

1.
A. elment vérvételre. Nem most, mondjuk úgy három hete. A vizsgálat eredményéért a körzeti orvoshoz kell elmenni. Még nem ment el. Hogy miért? Mert beteg lett. Idézem szó szerint: "Nem fogok odamenni betegen"
De ez az orvos... legalább megnézne
Nem megyek, nem akarom, hogy találjon valamit.

2.
Hajnali fél nyolc, épphogy pirkad szürkül, az első szabadságos napomon Á. azzal ver ki az ágyból, hogy kell neki egy fültisztító pálcika. Egy kis időbe beletelik, míg felfogom, hogy ez nem egy újabb abszurd álom, Á. tényleg ezzel jön itt nekem hajnalok hajnalán.
Mire kell? - nyögdécselem elhaló hangon
Mert fáj a fülem - mondja (mégis abszurd álom lesz)
Fáj a füled?
Igen
És a fájdalmat akarod kipiszkálni?
Csak gondoltam, hogy már rég volt kitisztítva
(megtapogattam, aztán inkább elküldtem hőmérőért... remélem, nem úgy értelmezi, hogy pálcika híján azzal nyúlkáljon a fülébe)

Egy kis élénkítő

Nagyon piros és hangos - remélem, sosem kell használniuk egyiküknek sem - de ha kell, hát süvöltsön, vijjogjon ez a helyeske kis bigyó, ahogy csak a torkán (?) kifér!

Speciális forgalomszervezési készségek

Vajon hogyan tudják rendszeresen úgy átszervezni a tömegközlekedést, hogy minden egyes esetben kivétel nélkül minden egyes utas úgy érezhesse, hogy kivételezett helyzetbe került, mert ugyan eleve rossz az egész, de azért senki mással nem basztak ki olyan iszonyatosan, mint épp ővele? Miféle különleges adottságok vagy képességek kellenek ehhez? És hogyan ismeri fel magában, majd fejleszti oly mértékben tökélyre ezt valaki, hogy a legapróbb kétség se merülhessen fel, hogy bárkinek is megfelel az újjászervezett forma?

Ahogy nőnek

egyre több olyan könyvet tudok megvenni nekik, amiket (a nyelvhasználatot a silány átlagnál magasabb szinten űzők kedvéért: amelyeket) magamnak is ezer örömmel megvennék. Lesz mit olvasnom!

...nagy gyerek, nagy gond

Én konkrétan hülyét kaptam ettől a mondástól. Mert miféle baromság az, hogy több gond lenne egy már teljesen kommunikatív, észérvekkel meggyőzhető (stb.) gyerekkel, mint egy picivel, akiről nem tudhatjuk biztosan, mije fáj, mit gondol, miért sír - pláne, hogy ugye még kezdő szülők vagyunk - és mire nagy lesz, addigra ugye már gyakorlott szülők leszünk. Nos, hát azt hiszem, erre mondják azt, hogy ahogy ezt Móricka elképzeli...

Mert attól, hogy nagyobb, nem biztos, hogy meggyőzhetőbb - viszont jóval önállóbb, kontrollálhatatlanabb. Nem igényli a kontrollt. Lerázza magáról a felesleges kontrollt. Jól is teszi amúgy, ez a normális. Csak szülőként kicsit nehéz. És hogy már nem is vagyunk kezdő szülők? Nos, igen... egy csecsemőtől talán már nem ijednénk meg (dehogynem) - de kamaszaink most vannak először. Kezdő szülők vagyunk - észérvekkel vagy anélkül.

V.-t egy ember követte hazáig - ilyenkor vajon mi az okos teendő? Mivel nem ártok neki (V.-nek)? És mivel használok neki? Többé ne járjon egyedül iskolába? Kivel járjon? Ijesztegessük mindenfélékkel, hogy mi történhet? Jaj, dehogy... elég megbeszélni és figyelmeztetni őt. De vajon hol van az a pont a megbeszélésben és a korlátozásokban, ami már hasznára van, de még nem rémíti meg? Ami megóvja, de nem teszi rettegővé és önállótlanná? Amitől még megbízhatóbb és figyelmesebb lesz, de nem veszíti el az emberekbe vetett bizalmát, a jókedvét, az optimizmusát?

Á. bokájából pedig csontszilánkok pattantak le. Csak úgy. Nagyon fáj neki, nem tud ráállni. Jegelni kell, borogatni, nem gipszelték be. Nem, nem csinált épp semmit, ami ezt indokolta volna. Nem focizott, nem ugrált - csak közlekedett. Most otthon fekszik - remélem, fekszik - de vajon mi történik a lepattant csontdarabkákkal? Fel fognak szívódni? Mikorra? Miből veszem észre? Hogyan tudnék egy következő ilyen esetet megelőzni, megakadályozni?

Nem vagyok ám én mindezekre eléggé felkészülve!

A működő kémia

Imádom!