vettem két könyvet*

* mármint rengeteg könyvet veszek, már-már nap mint nap, és rengeteg könyvet nem olvasok el, szintén nap mint nap. Van bennem szomorúság is miatta és szégyen is (hát milyen ember az, aki nem olvas? sznob gimnazista koromban egyenesen azt képzeltem, hogy aki nem olvas mindennap verset (és nyilván mellette minden mást), az nem is igazi ember) - hát, volt miből engednem - és biztosan még van is.

Szóval vettem két könyvet a nyolcvanas évek közepéről, két Károlyi Amy kötetet. Egyik sincs (sem volt) meg a szüleim könyvespolcán, pedig évszám alapján akár meg is lehetett volna - de anyukám talán kevésbé érdeklődött a kortárs irodalom iránt? - bár jócskán vannak (a 20. század második feléből) is kortársak a polcain, több a filozófia vagy a természettudományos könyv. Apám pedig (látszólag legalábbis) nagy irodalomkedvelő volt, teli friss kortársirodalommal (mármint szintén a 20. század második feléből), és természetesen az ÉS megjelent összes számával (utóbbiak halmokban, dobozokban) - de Károlyi Amyjuk nem volt. Apámnak már csak azért sem, mert úgy vélte, hogy női írók, költők nem léteznek. Amikor egyszer kamaszként rámutattam (nevekkel), hogy de, akkor egy legyintéssel elintézte, hogy ja, azok nem igaziak. Igazából azok nem írók. Így történhetett meg az is, hogy Csokonai Lili Tizenhét hattyúk című könyve csak anyukámnak volt/van meg, mert mire kiderült a nagy rejtély, hogy honnan? honnan jön ez a lány?, addigra a boltokból elfogytak a kötetek és apám (vélt vagy valós?) Esterházy-rajongása kötetekben mérve szégyenszemre hiányos maradt. Utóbb úgy magyarázta, hogy annyira jól sikerült az Esterházy trükk, hogy sikerült egy valódi női módon értékelhetetelen könyvet írnia. Nagy nyelvi bravúr (Esterházytól), de irodalmilag értéktelen (mint bármi, amit nő ír). Mondhatnám, hogy így nem híres lettem író vagy költő - és a fent idézett mondat tényleg masszívan benne volt mindig abban, hogy mertem-e, és ha igen, milyen gyakran és milyen közönség számára megmutatni az írásaimat. Az végül sosem derült ki, vihettem volna-e többre annál (ezen a téren is), mint ahová vittem.

Minden esetre most van két Károlyi Amy kötetem, úgy gondoltam, ha Weöres Sándornak jó volt feleségnek, nekem is jó lesz olvasni. És íme:

"Természetesen a lélek nem függetlena külső történésektől, hegyomlás eltemetheti, tengerrengés elsodorhatja. De aztán az ember számba veszi veszteségeit, amelyek egyben nyereségek is, és a korallok türelmével újra felépíti magát."

én is gyűjtögetek mindenféle textileket meg fonalakat, hogy egyszer majd legyen belőlük valami

ezt írtam 2021-ben egy kommentre válaszolva valakinek.*

Mára elkészült a valami - egy ooooorbitálisan hatalmas kupleráj képében a szobámba van felinstallálva. OMG. Le kéne installálnom, hogy vége legyen a kiállításnak, de bozótvágó nélkül nem fog menni. Nem vennétek meg tőlem mindent a Vinteden? Vagy ha nem ti, akkor legalább valaki más, aki az ottani énemmel kerül kapcsolatba? Persze az életem nagy része még nincs feltéve fotók képében, de az a terv, hogy végre megszabadulok mindentől néhány holmitól.

* és ne már, hogy 2021 is már öt éve volt? sőt, lassan öt és fél....

Kék, zöld nyár

Időrendben fordítva történt, de nem bajlódom a visszaforgatással, ha már így töltődött fel. Nagyon jól telt, a legszorosabban vett boldog semmittevésben. Sokat játszottam a bagollyal, elolvastam K.O.K. regényének legújabb  részét, továbbra is rajongok, olvastam kisebb más dolgokat is (KOK-tól ebből, a Dobray Saroltától ezt, némi szakmait), döglődtem a melegtől, annyira, hogy sajnos rajzolni csak az utolsó fél órában kezdtem, nem is túl jó rajz, mégis nagyon szeretem, mert a kert hangulatát nekem nagyon jól visszaadja. Nagyon sok finomságot ettünk (étteremben, a reggeliken és egy sütin kívül kaját sem készítettem, ez utóbbit is csak azért, hogy kipróbáljuk az új sütőt mert szeretem, ahogy A. örül, hogy kedves vagyok - többnyire az vagyok). Holnaptól munka (pedig csak most hagytam abba), hajat mosok, aztán megpróbálok találni néhány ruhát, amit viselhetek a héten, és nézek némi podcastot meg sorozatot.

A fülem... hát, a fülem még messze van a tökéletestől. Holnap megyek újra a fülészetre. Strandon csak egyszer voltam, nem ment víz a fülembe, mert távol tartottam a víztől, hajat is csak füldugóban mosok, minél ritkábban. Már nem fáj egyértelműen, de olyan, mintha lenne egy kis kővé dermedt fájdalom a fülemben, ami néha megmoccan. Repülőre még nem mernék vele ülni (amúgy sem vagyok túl bátor)

helyzetjelentő

Nem indultunk el sehová*, ötödik napja szedem az antibiotikumot, csöpögtetem a fülembe az elixírt**, széltől is óvom - és hát nem jó. Jobb, mint amikor nyüszíteni kellett a fájdalomtól, mert most nem kell, sőt, nem is szedek már fájdalomcsillapítót. De ez nem jelenti azt, hogy halványan, a háttérben ott ne mocorogna a fájdalom. Ott mocorog, hol jobban, hol kevésbé, de sosem semennyire. Alig hallok a jobb fülemre, állítólag elmúlik (ez is), amikor elmúlik (az egész). Jobb híján mosással ütöm el itthon az időt, még az a leglátványosabb dolog, berakom, kiszedem, kiterítem, már száraz is. Arról, hogy utána mi lesz vele, ne beszéljünk, mert nincs elég hely a szekrényekben, vagyis örök körforgásban hányódik minden.  Nézek sorozatot is, bár próbálok lejönni róla. Olvasok, de keveset, nincs türelmem - néhány éve elképzelhetetlennek tartottam volna leírni egy ilyen szomorú mondatot. Néhány éve elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy öreg vagyok és kétségbeesetten próbálok megszabadulni a tárgyaimtól, de lélekben nem vagyok felkészülve a felesleges holmik elengedésére (sem). A családfakutatással épp stagnálok, de ezerhatszázvalahányig, tizenegy nemzedékkel feljebb jutva sikerült egy-egy ágat megtisztítanom a rárakódott homálytól - ez egy olyan értelmesnek tűnő tevékenység, ami valójában szintén elég értelmetlen az eredményét tekintve (a gyerekeimet nem érdekli az ügy, és A.-n kívül nincs kivel megosztanom, amit találok) - de a folyamatot tekintve, számomra mégis van értelme. Majd egyszer mesélek erről is, most inkább csak azt akartam mondani, hogy a fellelt őseimnek összesen nem volt annyi cucca, mint amivel én nap mint nap birkózom. Ah, a múlt hordalékait legyőzni akaró iszapbirkózásban erősebb vagyok minden ősnél, ez az én szupererőm és egyben a vesztem is. Miért is nem érintett meg inkább a minimalizmus szele? Hideg*** és unalmas**** szürke, fehér, INOX, pont, mint egy hullaház (ahogy képzelem), a szag azért talán jobb (szintén ahogy képzelem).

* de ami késik, nem múlik, holnap talán elmegyünk, hogy ne a szobám romjain busongva töltsem a drága szabadságom teljes időtartamát, ha már az előző öt napot elcsesztem belőle

** ami nem csorog be a fülembe fél óra alatt sem, amint egyenesbe állítom a fejem (felülök, felállok a stabil oldalfekvésből), azonnal kifolyik, ragad a fél pofám az orcám, örülhetek, hogy a folyton itt cirkáló darazsak még nem kaptak rá az izére vagy az ízére

*** mondjuk azért a hideg szóban van valami nagyon vonzó az idei nyár után

**** az unalmasban nincs, köszönöm, az megvolt

One size brain

Már volt (majdnem) ezzel a címmel néhány éve egy bejegyzés, akkor inkább kíváncsi kérdésként, most pedig dühöngő őrültként dühösen, de legalábbis nagyon értetlenkedve. Biztosan ti is használjátok a Vintedet, szerintem amúgy egy jó alkalmazás, bár én sajnos jobban tudok venni, mint eladni (vagy ha nem is jobban, mindenképp többet) - mert bár az itthoni cuccfelesleg csökkentésére indítottam, meglepve tapasztalom, hogy bizonyos dolgok senkinek sem kellenek mindig találok valamit, amire (látszólag) még szükségem van. Egy részükre tényleg, más részüket megpróbálom újra eladni - többnyire sikertelenül vagy jóval olcsóbban, mint ahogy én hozzájutottam. Hát, nem vagyok nagy üzletember, ezt mindig is tudtam - sajnos az, hogy szélnek eresszek némi pénzt ellentételezés nélkül, az nem megy jól, pedig jobban járnék, mert nem érkezne cserébe semmi. Az adományozás sem megy. Tárgyakat igen, pénzt ritkán*

Az elmúlt hetekben kétféle dolog is megtetszett a Vinteden, egyrészt szerettem volna egy övet, a másrészt szétnéztem a poncsók, pelerinek, vállkendők,  piacán, bár én magam sem értem, hogy vagyok képes a hűvösebb időre még csak gondolni is, ilyen iszonyatos kánikula idején. Mindkét kategóriában jellemző a one size megjelölés - oké, értem, miért. De amikor megkérdezem a potenciális eladót, hogy milyen hosszú, széles egy-egy izé centiméterben megadva, és rám förmed (igen, írásban gúnyosan, kioktatóan, stb), hogy nem látom-e, hogy onesize (más-más eladók, sokan) akkor nehezen képzelem el, hogy más témákban képesek árnyaltan gondolkodni a világról. 

* bár van olyan hely, ahová évek óta állandó havi megbízással utalok, szóval emiatt nem szégyellem nagyon magam

Az AI-t dolgoztatni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem

Sokat használom, kényelmes és kézkímélő, de nagyon a körmére kell nézni, finoman szólva sem erőssége az utasítások pontos betartása, és a saját kútfőből származó ötletei nemcsak kevésbé szerethetőek, de objektíven is rosszabbak, mint a sajátjaim.

Kertem

Nem vagyok jó kertész. Szenvedélyesen rajongok a kertért, nemcsak a miénkért, másokéért is, de nem szeretek kertészkedni, nézni szeretem, beszívni az illatát, békén hagyni és élvezni azt, amit különösebb abajgatás nélkül is tud adni. Persze van gondoskodás is, van komposztálás, mulcsolás, öntözés, időnként a túlburjánzók korrekciója a lassabban burjánzók kedvéért. Kimegyek, öntözöm, simogatom, beszélek hozzá, esőtáncot járok, próbálok a tőlem telhető legjobb lenni. És mindig szeretettel gondolok rá - tudom, hogy ez sokak számára egyenlő a semmivel, de számomra sokat jelent, emberek esetében is. Persze jó tudni, időnként hírt kapni arról, hogy valaki szeretettel gondol rám, de azt is tudom, hogy nekem sem mindig könnyű ezt kommunikálni - szóval, tényleg, az apró jelekért is hálás tudok lenni. Remélem, szegény haldokló kertem is.

Én tegnap végül tényleg elkezdtem szedni az antibiotikumot, úgysem tárolható 25 fok felett, és nem bírtam már az agyamig felcikázó bizsergetéseket. Most azt képzelem, hogy épp jobb nekem. Ez a "szabadságom" harmadik napja. 

Tiltott hajmosás, eperzselé és antibiotikum

Utálok hajat mosni, és egyben napok óta a legégetőbb vágyaim közé tartozott - azon túl, hogy ne fájjon végre a fülem - egy jó hajmosás. De tilos. Nem érheti víz a fülemet. Végül mégis megtettem, igaz, előtte viaszos füldugóval igyekeztem elzárni a vizet a fülemtől. Muszáj volt, mert már annyira büdösnek éreztem a fejem, hogy féltem, hogy nem lát el elég lelkiismeretesen az orvos ma, ha ilyen büdösen megyek oda. Ezen már nem fog múlni.

A doki előtt elmentem B.-vel az IKEA-ba, hogy beszélgessünk egy kicsit és nagyon finom eperzselét ettem pohárból. Viszont nem volt a kedvencem, a marinált lazactál, így be kellett érnem egy lazacos vrappal, de nem szeretem ezt a műfajt, olyan érzésem van, mintha hullát harapdálnék (nem harapdáltam soha, nem is tervezem, épp arról beszélek, hogy gusztustalan) - az én világomban a lazac érkezzen forró pirítóson, esetleg szobahőmérsékletű kenyéren, de ne hideg palacsintaként feltekerve.

Az orvos lelkiismeretesen ellátott, eddig ez a doki volt a legalaposabb - másik kerület, másik SZTK. Foglaltam is egy kontrollidőpontot hozzá augusztus 24-re. Már nagyon profin foglalok. Tett új csíkot a fülembe, megnézte a torkomat, orromat, megkérdezte, lázas vagyok-e (erre nem tudtam érvényesen felelni, hiszen folyamatosan teli vagyok nyomva cataflam/nurofen kombóval) - mindenesetre délután a háziorvos helyettesével írattam fel antibiotikumot, biztos ami biztos. És mivel még mindig úgy érzem, hogy a fülemen át egy kötőtűvel piszkálják az agyamat, be is fogom szedni. Jó, utána majd veszek Canestent is. Úgy látszik, ezen a nyáron ezeket a koktélokat fogyasztom. 

Moderatum minimalis

Ma felfedeztem néhány - közülük több, évek óta ebben az ismeretlen zugban aszalódó - moderálásra váró hozzászólást egy résben. Nem tudtam, hogy van ilyen szegmens a kezelésemben és hogy lenne dolgom vele, szóval elnézést kérek mindazoktól, akiknek több év elteltével engedtem most ki az éterbe egy-egy akkor fontosnak érzett mondatát. És nem kérek elnézést mindazoktól, akikét az azonnali megsemmisítést ígérő kukába továbbítottam, azoknak egytől egyig ott a helyük.

A fülem pedig úgy áll, hogy van egy folyamatos viszkető, csípő érzés (tudom, ez a gyógyulás jele, mint ilyennek, tudok örülni is neki amellett, hogy nehezen viselem) egy enyhe, de idegesítően folytonos fájdalom mellett (amiből már szintén elegem van) - de legalább már nem azon vekengek, hogy a fájdalomcsillapítókból bevehető maximális dózis semmire sem elegendő. Időnként már nélküle is megvagyok. Ma amúgy elmentem időpontra fülkontrollra (egy másik kerület másik orvosához), majd kiderült, hogy az időpontom holnapra szól, úgyhogy holnap is beugrom.

Ma van a szabadságom első napja.

hs7

Imádtam a tegnapi gyógykoncertem - még úgy is, hogy ma is fáj a fülem, ma sem hallok még (a koncerten kipróbáltam, hogy befogtam a bal fülemet, és csak jobb füllel kábé a felére halkult minden, elég durva). Ma pedig elmegyünk A.-val megnézni a Dunát, mert még nem láttuk.

Délelőtt beszéltünk Á.-val, ami nekem mindig jó, mert látom és hallom őt, de sokszor nehéz is, mert nem lett szószátyárabb, mint volt, szóval szerinte ott nem történik semmi, vele sincsen semmi, még szerencse, hogy volt a múltkor egy kis földrengés, arról hajlandó volt beszélni majdnem egy percet. Írni egyébként gyakran szoktam neki, amire többnyire válaszol egy emojival vagy jobb esetben egy fényképpel az aktuális ebédjéról - ne legyek telhetetlen, a középkorban az anyák semmit sem tudhattak a távolba szakadt gyermekeikről, pedig az mennyivel neccesebb korszak volt.

V.-t behívták egy második körös interjúra, a jövő hét közepén megy, nagyon drukkolok neki, hogy találjon egy jó gyakorlati helyet magának, olyat, ahol tényleg változatos szakmai feladatokat bíznak rá, kedvesek hozzá, kollégaként kezelik és fizetést is adnak neki. Ha van kedvetek, drukkoljatok neki velem ti is!