Szeretőre vár

olvasom le meglepetten a szembejövő busz arcáról kijelzőjéről - és remélem, hamarosan talál magának.

Fázisfotók

Közel negyven gombóc lett, és (egyelőre) kilenc üveg szilvabefőtt (de még nem végeztem) - csak nagyon nehezen szánom rá magam a folytatásra, pedig muszáj, mert bármilyen frissen és vigyázva szedtem, hogy ne kerüljön bele romlott szem, csak került. Na, megyek is befőzni. Télen jó lesz a nyárra gondolni - gondolom most. Nyáron sosem gondolok a télre, inkább a tavaszt és az őszt preferálom. De ha nyilatkoznom kell, hogy melyik a kedvenc évszakom, többnjyire csak a nyarat mondom, minden melege ellenére is.

Hálás vagyok anyukámnak azért (is), mert megtanulhattam mellette befőzni és szilvás gombócot készíteni. A kollégáim többsége úgy tekint rám, mint őskori ufóra. Nemcsak a fiatalabbak.

A gyerekek nem változnak

Három körül elkezdtem ebédet készíteni - nem kellett sietnem, mert senki nem volt éhes úgy gondoltam, ha valaki éhes, más is főzhet ebédet, hiszen csupa felnőttel* lakom együtt. Nem gondoltam bonyollult ebédre, részint voltunk többször is étteremben az elmúlt hetekben, ahol mindenki ehetett különleges dolgokat, részint még van egy csomkó dolgom a konyhán kívül, például sorozatokat kell néznem angolul, részint pedig a biozöldségcsomag tartalmát akartam feldolgozni  sitty-sutty.

Feltettem a rizst, aztán A.-val megettük a tegnapról maradt dinnyét, közben lekászálódott Á. is, még pizsamában, kérdezve, hogy mi lesz az ebéd, amit A. azzal a tréfával ütött el, hogy amit Á. főz nekünk, így gyorsan el is tűnt a színről, aztán én megtisztítottam a zöldségeket (hagyma, paprika, paradicsom, cukkini, fokhagyma, cékla, olajbogyó, zeller, kakukkfű, rozmaring), eközben elkészült a rizs, öntöttem rá egy kis olivát és összekevertem apróra vágott petrezselyemmel - ezek a nyári zöldségek nagyon gyorsan megvannak, térültem-fordultam, szóltam A.-nak, hogy hívja Á.-t is ebédelni. Felment, de egyedül jött vissza azzal, hogy Á. nincs itthon. Nehéz volt elhinni**, ezért én is felmentem - tényleg nincs. Megebédeltünk kettesben A.-val, atán rácsörögtem Á.-ra, hogy hová tűnt el negyed órán belül köszönés nélkül. A következő gyors párbeszédet nyomtuk le:

Hová lettél? A Lidlben vagyok. Hogyhogy? Veszek ételt. De itt vártunk az ebéddel! Jó, majd megeszem, ha hazaértem. Miket veszel? Kaját. Holnap három napra elutazom. Hová? Vidékre. És mit fogsz csinálni vidéken? Dolgozni. És mikor akartál szólni, hogy ne keressünk? Azt hittem, már mondtam.

Nem mondta. Vicces lesz, ha elutazik Hetedhétországba. Gondolom, azt azért fogjuk tudni előre, hogy ki tudjuk vinni a reptérre. Remélem. És azt is remélem, hogy időnként felhív majd neten.

* nem - igaz, ők sem

** pedig elég rég tanulom Á.-t, de nem mindig tudok az ő fejével gondolkodni (mondjuk én legalább megpróbálom)

Életfókusz

Harmadjára hallgatom ezt a podcast adást, és annyira rólam, hozzám szólónak érzem, annyira közelinek, annyira fontosnak, hogy a blogposztnak eredetileg azt a címet adtam, hogy életem legfontosabb beszélgetése - ami nyilvánvalóan nem lehet igaz, de annyira megérintett, hogy hol görcsben áll a gyomrom, hol ömlik a könny a szememből, hol cselekvésre sarkall (rendezés, lomtalanítás, írás, tervkovácsolás), hogy csak azt mondhatom, hallgassátok meg (bár vélhetően korántsem fog mindenkit ennyire erősen megérinteni), és ne csak ezt az adást, a többit is.

Végzősök

Sok minden történik folyamatosan, de most a két legjelentősebb, hogy V. megszerezte és átvette az alapszakos diplomáját (és még várjuk a 23-át, amikor kiderül, melyik mesterszakra jutott be - bár elég nagy valószínűséggel sejtjük, hogy hová), illetve hogy Á. elnyert a múlt héten egy négyéves doktori ösztöndíjat héthatáron túlra - ami részben hatalmas örömmel és büszkeséggel tölt el, másrészt viszont bakker, iszonyat messze van - de csak tavasszal utazik majd, úgyhogy addigra igyekszem megemészteni hogy felnőtt a hiányát.

szélnél is gyorsabban

Nekem nem kellett több egy pillantásnál, hogy tudjam: nem.

 

Álmomban azon gondolkodtam

Istennek el kell-e tűrnie mindent, amit a nevében elkövetnek (avagy (ha létezik) mivel kényszerítik arra, hogy tűrje?). Megoldásra nem jutottam, az ébesztő félbeszakította az álmot.

Másnap

Lassan egy hónapja nincs autóm - és egyrészt szenvedek tőle, másrészt kezdek ráérezni a hasznos voltára is, úgyhogy el is határoztam, hogy nyáron, amikor kevésbé sok helyen dolgozom, akkor önként is be fogok iktatni autómentes napokat. De nemcsak hasznos, hanem haszontalan, ámde kellemes hozadéka is van az autómentességnek - nevezetesen tegnap este úgy vettem részt egy kertipartin, hogy nem vezettem sem odafelé, sem haza, ezért koktélokat ittam. Nagyon ritkán iszom alkoholt, most sem ittam sokat, öt-hat óra alatt négy koktélt, inkább kevés, mint sok alkohollal - de ennek ellenére ma olyan iszonyatos fejfájással keltem, mintha a (nem túl okos) gondolatok kalapáccsal akarnának kitörni a fejemből (sikertelenül). Szóval vagy sokkal gyakrabban kéne innom, hogy gyakorlatot szerezzek benne, vagy soha, mert ez így kínzás. Házimunkát terveztem mára, de nyígáson túl még nem jutottam.

Zöld paradicsom

A hely, ahol lassan csorog az idő, ahol nem történik semmi, ahol minden képkocka majdnem ugyanolyan, ahol meglepetésként érett cseresznyét és faepret találtunk, ahol este hétkor elaludtam és reggel kilenckor ébredtem fel, ahol meszelni kéne (már csináltam) és kitapasztani vályoggal a hiátusokat (még sosem), ahol akkor is rózsakertet fogok ültetni anyukám emlékére, ha az októberi ültetést mind lekaszálta a bácsi, aki állítólag ért a kerthez és nekünk dolgozik, ahol forróság van és nincs eső, pedig körös körül mindenütt esik, ahol mások állítólag halálra unnák magukat, de engem megnyugtat és feltölt a csendes semmittevés*, mert itt tízéves korom óta önazonosnak, boldognak és szabadnak érzem magam

* órákra elfeledkezem minden másról, míg szőlőt kötözök, a(z egyre kevesebb) fecskéket bámulom a magát őshonosnak érző hatalmas fügebokor tövéből (szerintem két héten belül megérik), és olvasok (tervben volt még varrás és rajzolás, de ej, ráérek arra még)

fluktuáció

Ez a hetedik évem ezen a munkahelyen. Az összes munkakört beleszámítva körülbelül százan vagyunk - és minimum százan pörögtek ki az elmúlt években hosszabb-rövidebb idő után. Tíz olyan ember van, aki régebb óta dolgozik itt, mint én, és még három-négy, akik velem egyidőben kezdtek. Ijesztő ez a sebesség. Időnként gondolkodom én is váltáson, de szólnak még érvek a maradás mellett (bár gyűlnek az ellenérvek is)