Meselények utcája

Március 18-án lezárult (bár jogerőssé még nem vált) apám hagyatéki tárgyalása - de sajnos nem a nagy vagyon okán húzódott a halálát követően napra pontosan két évig, kétes értékű tapasztalatokon kívül nem lettem gazdagabb semmivel. A leginkább pozitív fejlemény, hogy a tesómmal végre eggyel kevesebb közös ügyünk van. Elég keserű öröm, sosem értettem, hogyan szakadnak meg örökre és kinyomozhatatlanul családi kapcsolatok, de most a saját bőrömön érzem az összes szakadást - és nem, nincs kedvem összevarrni sem ezt, sem a többit, bár van bennem gyász azok miatt is, de annyi sérülést szedtem össze az elmúlt néhány évben, hogy egy életre elégnek tűnnek. Kissé abszurd, hogy mindezek mellett lelkesen kutatom a családfát - na, de a múlt ködéből előbukkanó rokonok egyike sem bántott, velük könnyebb foglalkozni. Igazából nem erről akartam írni, hanem arról, hogy milyen gyatra lett már ez a blog is valós élethelyzetek híján, de ez mégis kibukott. És mellette meg akartam említeni, hogy találkoztam egy közjegyző(segéd?)del, aki pont úgy néz ki, mint Dobby - abból az időből, amikor még nem kapott zoknit. Erről szól a cím. Valamint - semmihez sem kapcsolódóan - örömmel mondom, hogy fellendült a kulturális életünk, és minimum hetente egyszer eljutunk hangversenyre vagy színházba, legutóbb a MÜPA-ban voltunk kétszer is, egyszer négyesben Carmina Burana-t hallgatni, most pénteken pedig A-val kettesben - szóval, vannak pozitív történések is a sötét tónusú kis életemben. És csakazértis boldog remeteként fogok élni.

Kiskertemben uborka

(se róka, se uborka, se én kiskertem - de azért szép, igaz?)
 

Esős hét

Beharangozták, hogy hatalmas esők jönnek, egész héten nem látjuk a napot, de most látom épp felkelni, tegnap is elég hosszan sütött, kedden is volt napos időszak - nincs ellenemre, kétszer is ebédeltem egy-egy parkban a héten. Mindkétszer legszívesebben órákra ott maradtam volna, pedig forgalmas út menti városi parkokról van szó, amiről azt képzelné az ember, hogy jó, hogy kicsit zöldítik a várost, de kiülni biztosan nem szokott senki ezekre a padokra. Na, majd ezentúl én. Már mondom egy ideje, hogy a környezettudatos szemléletformáláshoz hozzátartozna az is, hogy nem (csak) a napos időt nevezik a rádiókban, tévékben sem "szép időnek", és nem mondják, hogy alig várják, hogy eltakarodjanak a felhők, hanem becézve szólnak a ködös, esős időről is. Olyan finom az eső illata, olyan sejtelmesen mesés a köd a természetben! Nem minden idő ugyanarra jó vagy ugyanúgy szép, de nagyon-nagyon kell az eső a növényeknek, és én most főleg nekik drukkolok. És persze általuk magunknak.

Tavasz, zsongás

Arra jutottam a minap, hogy minden félelmet keltő racionalitáson felülemelkedve meg kellene próbálni úgy élni, mintha a világ kedves, kiszámítható és biztonságos hely lenne, a jövő pedig egzakt tény. Néhány hete elkezdtem újra tai chi edzésekre járni. Ma elültettünk három új gyümölcsfát. Talán elindul valami jó, valami örömteli, valami jövőbe mutatóan biztató. Talán.

küzdelmek

Egész gyerekkoromban kétségbeesetten próbáltam láthatatlanná válni, és a felnőttkorom azzal telik, hogy megpróbálok látszódni - egyik sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Tegnap csontvázhullás volt, kívánni sem lehetett volna kevésbé alkalmas napot rá. Szeretnék egyszer szorongások és jelentősebb aggodalmak nélkül élni, csak úgy a magam örömére pörgetve a sírásmentes napokat.

sorskérdés

mi legyen szegény jobb napokat látott blog sorsa? becsukódjon? tengődjön? vegetáljon? várjam, míg főnixként haló poraiból életre kel? nem tudom. nem várok választ, előbb-utóbb, így vagy úgy úgyis én döntöm el (ah, egy terület, amit kontroll alatt tartok! ez kell nekem!)

volt már ilyen

Mármint hogy arról nyafogtam, hogy jelentkeznek emberek, aztán eltűnnek és nem jönnek el. Kitöltik a jelentkezési lapot (név, cím, telefon, anyjaneve, kutyafasza, satöbbi), aztán nem válaszolnak arra, hogy mikor hol legyenek, mikor, hová, mennyit fizessenek be, meg egyáltalán, arra sem, hogy helló, bébi, te nyomorult állat. Az elmúlt években csak szaporodott a számuk a köddé válóknak. Most emellé bejött az árajánlatkérős ghosting is. Megkeres egy (nem kis) szervezet vezetője, hogy pont az kell nekik, amit én tudok. Ingyen ugyan jobban kéne, mint pénzért (ja, persze, értem én), de jól van, ha nem bírom ki másképp, adjak árajánlatot. Beszélünk minimum egy órát, online, telefonon, személyesen, hogy miről szóljon az árajánlat. Megírom. Arról szól. Kis hibája, hogy árat is teszek bele. Elküldöm. És nem reagálnak. Rájuk írok, hogy megkapták-e. És nem reagálnak. Felhívom őket, hogy miafaszvan megkapták-e. Meg, de nem tudtak (akartak) válaszolni, mert ez több, mint amennyire ők gondoltak. És az árura ugyan továbbra is szükségük lenne, és nem, nem akarják (tudják) ők elvégezni, mert az sok idő lenne, meg hát érteni is kéne hozzá. De pénzük az nincs rá. Ennyi semmiképpen. Nekem meg kilóg a fenekem a lyukas gatyámból, mert az incifinci kis infláció elvitte a gigantikus fizetésemelésemet. Van ez így.

Nőnapi koccanás

Ezúttal egy nő jött nekem (nyáron én mentem egy nőnek) - szépen megbeszéltük, lebetétlapoztuk, hírértéke nulla.  Valamint koránfekvővé alakítom magam - most már épp nagyon csúnyán kirúgok a hámból - az okosórám lájkolja ezt (mármint a koránfekvést igen, a hámból kirúgást nem), úgyhogy jó éjszakát.

defekt

nem nagy durranás

29.

Hogy mit nem sejtettünk 29 éve abban a házibuliban, ahol találkoztunk? Azt hiszem, az elkövetkezendő 29 évből szinte semmit. De emlékeim szerint különösebben nem aggódtunk a jövő miatt. Hogy mit nem sejtünk most a következő huszonkilenc évből? Nem tudom. De aggodalom rengeteg van bennem - és ezek elsősorban a gyerekeim, másodsorban a teljes világ állapotára vonatkoznak. Elég széles léptékben aggódom tehát. Mindezek mellett is ünneplünk ma - és remélem, még újabb huszonlilenc évig együtt, és remélem, minden más is jól alakul.