ital in vital*

Már fermentáltam korábban is gyümölcsöket cukorral, sok vízzel abból a célból, hogy ecet lágy, szénsavas üdítő legyen belőle - volt, ami nagyszerűen sikerült, más sehogy, néhány érintetlennek tűnő sárgadinnyegerezd több, mint egy éve ázik lezárva a befőttesüvegben - szóval, van előzmény. De most (néhány hete) mást csináltam, és az eredmény (most, azaz ma) literszámra itatja magát (mindjárt szét is pukkadok): sok vízbe tettem néhány kelkáposztatorzsát (ami megmaradt a főzelék után), tettem hozzá 2-3%-nyi (jódmentes és csomósodásgátló-mentes) sót, borsot és chili paprika pelyhet, aztán bezártam és sorsára hagytam néhány hétre a közepesen meleg konyhánkban.Ma megkódstoltam, és mennyei savanyú, fűszeres, épphogy csípős italt nyertem, olyat képzeljetek, mint a kovászos uborka leve - de mégsem olyan, mert más a fűszerezése (a kovászos uborkához én csak fokhagymát és főleg kaprot teszek) Bödönszámra vedelném, de csak másfél litert készítettem - úgyhogy hamarosan beizzítok egy újat. Van persze addig is bontatlan kovászolt (fermentált) karalábém uborkamódra fűszerezve, fermentált zöldparadicsomom korianderrel, köménnyel, borssal, és fermentált céklám köménymaggal. Biztos vagyok abban, hogy a fermentáló ember kicsit boldogabb ember, mint aki nem él ezzel a játéklehetőséggel.

* egyszer még huszonéves koromban ezzel a kőpecsétre, köralakban felvésett mondattal álmodtam: italinvital - és azóta is fejtegetem az értelmét

Zárt osztály

A középiskolai osztálytársaim osztálytalálkozót szerveznek. Az időpont december közepe, a helyszín egy étterem, kötelező fogyasztással. Online nem jó. Jövő nyáron sem jó. Mert kifutunk valami bűvös kerek évfordulóból. Nem, nem szoktunk ötévente találkozni. Mert nem volt különösebben jó osztály. Igen, én elég marginális helyzetben voltam ebben a nem különösebben jó osztályban. Igen, inkább büszke vagyok rá, mint szomorú miatta. És nem, nem megyek el december közepén egy étterembe, míg tombol a covid járvány.

Rövidülések

Azt hiszem, nemcsak a napok rövidülnek, de a hétvégék is. Meg az eszem. Nem jutok előre, egyről kettőre, mások eszébe, fel az uborkafára, sehonnan sehová. Nem tudom, hanyadik nap telik el úgy, hogy nem olvasok papírról semmit. Írni papírra - leszámítva a kisebb listákat - már évek óta nem. Visszafejlődött a kézírásom, lassan kopoltyút növesztek és valamelyik termálvizes befolyónál beleereszkedem a Dunába. A Dunát sem láttam ezer éve. A városba* jószerivel csak akkor megyek be, ha orvoshoz megyek. Ez a város már nem az én városom. Az az idő már nem az én időm? Lomokat rakok zsákokba, aztán ahelyett, hogy kidobnám, kibontom. Visszasírom, ahelyett, hogy összekacsintanék, összenevetnék. Nálam szomorúbb ló nem lakik az istállóban, bánatomban búsan bégetek**

* Budapest belvárosi, vagy körút közeli részeire úgy csodálkoztam rá a minap (a nőgyógyászhoz menet), mintha turista lennék saját városomban.

** igen, tudom

Bátornak lenni

sokféleképpen lehet. Én ma például levágtam anyukám haját, jobb híján Á. gyerekkori kis technika ollójával (tegyük azért hozzá, hogy a legjobb gyerekolló ever, amivel dolgom akadt). A hajvágás jól sikerült, mert bár nagyító nélkül is fel lehet fedezni benne kisebb egyenetlenségeket, de anyukám boldog, csinosnak érzi magát és én is elégedett vagyok a művemmel. Lassan hónapok óta látom, hogy fodrászhoz kéne menni, mert eleinte csak a nyakába lógott, végül már a vállát verdeste és összevissza kunkorodott a haja - de a fodrász egy faluból, covid idején egy alzheimeres idős hölggyel nehezen lett volna megoldható - tőlem meg minimum újabb nap szabadságot és további pénzeket igényelt volna, de már nincs idén szabadon felhasználható napom (az iskola meg a vizsgák más ügy, arra kapok tanulmányi szabit), a pénzről pedig... hát, jobb, ha szó sem esik. Eddig - bár végül mindig elfogyott - rendszerint kitartott a fizetésem hó végéig, de már harmadik vagy negyedik hónapja huszadika körül elfogy. Olyan szép idő volt ma, tiszta nyár, hogy órákat töltöttünk a kertben, szóval, ott üldögéltünk a napon, nem akaródzott bemenni a szobába - viszont én kézműveskedést tervezve vittem ollót és ragasztót is. És akkor hirtelen megkérdeztem anyukámat, mit szólna a beavatkozáshoz és igent mondott - én pedig bátran belevágtam. Szerencsére sehol sem túl sokat, így a ragasztót ezúttal nem kellett használnom.

Mi újság?

Azt hittem, manapság már nincsenek utcai újságárusok*, de ma belebotlottam egybe. És mi ütötte ki először a biztosítékot szememet? Igen, a kínálat. Angyalhoroszkópok 2021-re és 2022-re kostól bikáig, Ezotéria égen-földön, Jósok és jövendőmondók tudományos magazinja, Tenyérjóslás elmélete és gyakorlata, Üveggömbök, kristályok nyomában, Varázssüveg és seprűlovaglás kisgyermekkortól, Halottlátók, Léleksimogató csontkezek, etc. Csodálkozunk még a politikai választások eredményein vagy akár a víruskezelés hatékonyságán?

Bár, ha belegondolok, az én gyerekkoromban volt az Élet és Tudomány,. Élet és Irodalom, Orvosi Hetilap, National Geografic, Rakéta Regényújság, Lúdas Matyi, Pajtás, Kisdobos, Magyar Ifjúság, stb. - és vajon haladt-e a világ előre? Nem. Oké, akkor lehet, hogy tényleg jobb előfizetni valamelyik spirituális cuccra, hátha az jobban beüt bejön.

A* Tudom, hogy van a Relay - de ez más volt, egyéni stand

az elkóborló macskáknál csak a szomszédnénik okosabbak

Elveszett a szomszédék vörös macskája, már több, mint egy hete. Két öregember szeretné birtokolni Csöpikét - de Csöpike valódi kiskamasz hím, a birtoklást csak úgy bírja, ha valami az övé. Szomszédnéni, szomszédbácsi szíve. De azért a mi ablakunkon is bekopog naponta többször is egy kis elemózsiáért. De Csöpike elveszett, nem kopogtatott, helyette csak a néni és a bácsi jött nap mint nap, hogy láttuk-e, de nem. Aztán tegnap megjelent. Még csak azt sem mondom, hogy csapzottabb vagy rongyosabb volt az eltűnését megelőző kinézeténél. Persze, mindig tarkítja néhány folthiány a bundáját, látszanak rajta a kandúrmacskák rendszeres adokkapokjának nyomai, de igazán fess, szép piros cica ez a Csöpike. És persze hatalmas. Annyit eszik, mint egy kamasz disznó. Nagy örömömben, hogy megláttam, beengedtem, rá is vetődött azonnal a mi cicánk piszok drága szupertápjára, befalt belőle másfél adagnyit - de hát a tékozló fiúkat már a Bibliában is így fogadták. Aztán írtam messengeren a néninek, hogy itt van Csöpike, most eszik, aztán hazaküldöm. A néni kisvártatva válaszolt:

Köszönjük martine, de ha lehet, ne kapjon kaját, mert mi látjuk el és másféle kaja miatt már jártunk vele orvosnál. Tessék szépen haza zavarni. Köszönjük, Hugi néni, Öcsi bácsi.

Miután evett, szívesen elheveredett volna a fotelban, de mondtam Csöpikének, hogy gyorsan zúzzon haza, mert különben macskalopás bűnébe esek, de mondja azt, hogy nem evett nálunk semmit. És másutt sem az eltűnése idején, mert ha kiderül, mindannyian bajba kerülünk.

Nagyon kedves martine, köszönjük, hazaért Csöpike, jól belakmározott a finom marhapárizsiból, Öcsi bácsinak nem is hagyott, és már mellettem, hozzám bújva alszik. Minden hájjal megkent hízelgő, tudja mi a jó neki.

Szerintem is, és sokkal ravaszabb, mint a szomszéd öregek.

a proletár leány verse

vagyis inkább csak az ebédje. S(pár) budget paradicsomos káposzta műanyag tejfölös(jellegű) dobozból, hidegen, nagykanállal. Amúgy meglepően finom volt. És meglepően drága is. Viszont - sok más bolti készétellel szemben - alig van benne felesleges elem. Az is a vállalható kategória (kukoricakeményítő). Ettem még hozzá szeletelt bolti kenyeret. És banánt. Az ebédemet már lassan két éve az utcán, illetve az autómban eszem meg, mert a munkahelyemen nem (sem) veszem le a maszkot. Valódi cikis szitu, egy törpe opelem van, nem lakóautóm. Nem érdekel, már megint alacsonyan repülnek a covidosok körülöttem. Én meg? Én meg újfent nőgyógyászati műtétre készülök szorulok. november végén, december elején. Talán akkor. Van jó hír is mára, csak azt nem árulhatom el. De azért csak örüljetek velem! Ma V. is megkapta a harmadik oltását, jövő héten végre Á. is háromszor lesz oltva - rajtam pokoli fáradtság van. Á. szülinapi vacsoráján ittam egy (1) nem túl nagy pohár bort (1 dl?) és totál kiütött, egy napig rondán másnapos voltam tőle.

itt még mindig vajúdok

csak későn este látom meg Á.-t - és ez idén is így lesz (vajúdás helyett idén munka, torta- és vacsorakészítés), mert tegnap Paulánál aludt és este majd együtt jönnek haza ünnepelni.

Közben tegnapelőtt újra flippereztünk (számítógépen) A.-val - ami kedves játékunk volt még a gyerekek előtti időben. Á. lejött, nézte egy darabig, azt mondta, ezt csinálhatnánk gyakrabban is (gondolom, eltűnt az arcunkról az elmúlt húsz év minden ránca és maradt a golyók miatt érzett izgalom ragyogása) - aztán felment a szobájába. Egy idő után újra lejött és azt mondta, neki sikerült kilencvenhárommillió pontot elérnie az általunk is játszott terepen. Én nagyon lelassultam, a tizenhét- (azóta húsz) millió a rekordom (bár sosem voltam flipperbajnok), de Á. az apját is felülmúlta némileg ezzel a kis ujjgyakorlattal. Egyszerűen mindenben tehetséges. És olyan szép is! (azt nem mondom, hogy nincs hová fejlődnie - uinkább azt, hogy a csillagos ég a határ, ha akar valamit). Isten éltesse őt, és vegye körül egy olyan világ, amilyet én képzelek neki meg amilyet ő képzel magának (legyen ezek közös halmaza a megfejtés)

húsz év

Húsz éve  már közel huszonnégy órája vajúdtam Á.-val - és még több, mint huszonnégy óra volt hátra addig, míg megpillanthattam. Húsz éve már megérintett a félelem szele, amikor szeptember 11-én terrortámadás érte Amerikát. Már jó nagy volt a hasam, totál bekeményedett, napokra megbénított a félelem, hogy milyen világra fogom megszülni a fiamat. Aztán ahogy megszületett, bennem elült a félsz egy jó időre. Azt hittem, azt akartam hinni, hogy a világ egy szebb, békésebb élet felé tart, a gazdagodás felé, amikor lehetőség van arra, hogy ne csak kevesek éljenek jól, hanem egyre többen. Már akkor is azt gondoltam, illúzió az, hogy mindenhol megszűnik a nélkülözés, vagy hogy sehol nem törnek ki helyi kisebb háborúk. Már leszámoltam azzal a tévhitemmel, amit gyerekkoromban ápoltam magamban, hogy a háborúk régi dolgok. De azért hittem, hogy egyre jobb lesz minden.

Á. holnap húsz éves lesz, V. a tavasszal tizenkilenc. Mondhatnám, hogy a legszebb életkorukban vannak, de inkább azt mondom, minden életkoruk a legszebb volt. Előttük a jövő. Okosak, életerősek, féltett, szeretett gyerekekből féltett, szeretett felnőttekké váltak. Én én szorongok és szégyellem magam, mert nem ilyen vagy ilyen jövőt álmodtam és ígértem nekik. És azt hiszem, a legjobb tudásom szerint tettem azért, hogy élhető legyen számukra - és mások számára is - ez a világ. Biztosan voltak is, vannak is hibáim, de alapvetően barátságos vagyok az emberekkel, minimum huszonéve végzek különféle önkéntes munkákat, hiszek abban, hogy a jó terjeszti a jót. És csúfosan elbuktam, én is és a hozzám hasonlóak mind.  Holnap ünnepelni fogunk, mert Á. (és V. is) csodálatos ajándékai az életemnek, önálló, élni vágyó, édes, szeretetteli felnőtt gyerekek. De ma elmondom, hogy milyen végtelen szomorúság és keserűség és fájdalom van bennem a világ általános állapota miatt, és különösképp ennek az országnak és szűkebb környezetének félelmetes állapota miatt. Nagyon féltem a gyerekeimet - nemcsak őket, de őket különösen - és mélységesen tehetetlennek érzem magam.

mindennapi kenyerünket

1.

én: szia! miért hívtál?*

Á.: nem találom a mandulalisztet

én: hol nem találod?

Á.: hát sehol

én: hol keresed?

Á.: a kamraszekrényben

én: jaaaa! azt hittem, egy boltban vagy... nem hiszem, hogy lenne otthon mandulaliszt

Á.: hogyhogy?

2.

én: milyen tortát kérsz a születésnapodra?

Á.: nem tudom, mindegy

én: de melyiket szereted leginkább?

Á.: az az őrség aranya jó lesz, azt kimondottan szeretem

én: olyat sajnos nem tudok sütni

Á.: jaaa, nem tudtam, hogy te akarod sütni

én: nem tudtad, hogy mióta világ a világ mindenkinek én sütöm a szülinapi tortáját?

Á.: hát, nem vettem észre, de jó lesz úgy is.... akkor mindegy,, lehet csokis, kávés, meggyes, karamellás

3.

csoporttárs lány: annyira szeretem az életképtelen** kis csecsemőket! olyan cukik, hogy felfalom őket!

én: ?????

* Á. kábé sosem hív telefonon senkit, engem sem

** a magatehetetlen, gyámoltalan volt a megfejtés