Vacsora

Találkoztunk ma néhányan azok közül, akik közel egyszerre vágtunk bele az anyaságba (vagy annak egy új fejezetébe) közel húsz éve. Annyira szépek vagyunk még mindig mindannyian! És olyan jó volt beszélgetni! 14-21 óráig ültünk a kertben - tökéletes hely volt finom ételekkel, szép környezetben, és egész jó időben (de vannak takarók is). Mindenkinek melegen ajánlom a helyet, a hosszantartó barátságokat, a hosszú locsogást-fecsegést-kuncogást-kacagást. Életmentő, éltető. Sokat beszéltünk a covidról úgy, hogy mégis megfeledkeztünk róla.

Túl

Az utóbbi időben túl sok könyvet vettem és túl keveset olvastam*

* hogy más dimenziókról most ne is essék szó, pedig...

bruttó 192.000 Ft

Azt álmodtam, hogy elmentem egy új helyre dolgozni, fel a Várba, ahová bruttó 460.000 Ft-tal vettek fel. Nem tudom már, mi volt ott a munkám, de izgalmas volt és új, szerettem. De aztán valami kisfőnök átirányított a Moszkva tér 3-ba egy másik irodába, és ezzel együtt a fizetésemet is levágták, pontosan bruttó 192.000 Ft-ra. És a munkámat is valami olyasmire degradálták, hogy újságokban karikázzak be szavakat. És akkor nagyon bánkódtam a mostani munkahelyem után - ahonnan amúgy egyelőre egyáltalán nem akarok váltani. Szerencsére felébredtem.

Elég volt a sok friss levegőből!

 - mondtam, és becsuktam az ablakokat. Az külvilágra nyíló ajtókat is. Mindet. És felvettem egy pulóvert meg egy sálat*. És főztem egy mézes teát. És bekuckóztam a macska mellé a dobozkájába az ágyamba. 

* Február 24-én melegebb volt.

Úr

én: ideadod a gázos számát?

apám: itt van, tessék... 06 50 2687

én: és a neve?

apám: Bántoli

én: Bántoli és?

apám: csak Bántoli

én: jó, de mi a keresztneve? Bántoli mi?

apám: Bántoli... izé... khm... úr... Bántoli úr

Télicica

A macskáénk úgy döntött, hogy tél van. Nyáron csak enni jár be a házba (meg felkelteni minket, hogy adjunk neki enni), telente azonban bent lakik, ilyenkor csak az álmosító, emberszagú melegben tud létezni. Most már napok óta bent alszik - többnyire, és így ma is például az ágyban a párnámon. Ha felemelem, hogy lerakjam, rongybabaként szinte kifolyik a kezemből, padlót érve méltatlankodva nyaffant egyet-kettőt, és már vissza is ugrik az ágyba. Sajnálom őt kitenni a kertbe - de én is szeretnék már lefeküdni aludni.

Tesztüzem

Vettem egy covid-19 antitest gyorstesztet. Nem húzom az időt: negatív lett az IgG és az IgM is. Nincs csík. A kontrollcsík szépen, pontosan megjelent, ugyanolyan amúgy, mint egy terhességi teszt, csak nem lepisilni kell, hanem összevérezni ujjbegyből. A harmadik oltást nem kaphatom még meg, mert nem telt el négy hónap a második óta. Üldözött vadnak érzem magam. Szomorú szemmel bámulok ki a fejemből a nagy magyar reménytelenségbe. Ahhoz, hogy dolgozzak, általában emberekkel kell találkoznom. Ha karantén van, online is dolgozhatok, de ha nincs, semmi sem ment meg attól, hogy embertől emberig gyűrődjek, hömbörögjek a porondon naphosszat egyenesen a síromba. Talán érzitek, milyen reményvesztetté váltam ismét.

Csutkababa

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve - ez egy ilyen szelíd kis pokol szelíd kis kövezéssel. Vettem kukoricát az aldiban (mert épp ott jártam és mert nagyon szeretem a főtt kukoricát). Minden csövet megbúboltak (?) vagy hogy mondják az ilyesmit, szóval, levágták a tetejét, a kilógó barna kukoricahajat, a levelek csúcsát és néhány szemet még a csövek egy részéből is. Így biztosan kisebb helyen elfér, meg rendezettebben néz ki, nem olyan bozontos. Csakhogy. Csakhogy a kukorica megtisztítását én normálisan úgy végzem, hogy a kibontott leveleit hátrahajtom, megfogom a kukoricahajat egy csomóba és lehúzom a csőről - aztán a zsengébb, csőközelibb levelekből letépek néhányat, az a főzőfazékba kerül a kukoricák alá, a vastagabb, szárazabb leveleket pedig a csutkástul csavarom le a végéről. Így viszont, hegy megfodrászolták őket, a kissé ragacsos, selymes kukoricahajakat kábé lehretetlen eltávolítani a csövekről. Nem túl nagy gond, elboldogultam vele azért így is, megoldottam - de mennyi munkát megspórolhattak volna maguknak is, nekem is, ha nem kopasztják meg a kukoricákat?

Más: szointén az aldiban egy kenyérért benyúlva a fém-plexi dobozba, amiben mostanság a pékárukat tartják, totál szétzúztam a jobb középső ujjamat. Felnyitottam az ajtót, nyúltam a kenyérért, de közben már csukódott a kezemre a fedél, ezért biztosan gyorsan nyúltam (s figyelmetlenül és hebehurgyán) - és valamilyen (talán fém?) alkatrésznek nekiütközött az ujjam. A körmöm az ujjbegytől befelé közel egy centire teljes szélességében letört és le is szakadt. Azt hittem, bepisilek a fájdalomtól. Végül is mostanra rondább, mint amennyire fáj - de fáj is. Persze be van kötve, nem nagyon mutogatom, én is csak átkötözéskor néztem meg. És hát mindig ilyenkor jön a döbbenet, amikor fáj a használat - nem is tudtam, hogy ennyire nélkülözhetetlen körülbelül mindenhez. Hogy mást ne mondjak, a gépeléshez nagyon kell. Meg a kotorászáshoz, meg mindenféle nyúlkálásokhoz, íráshoz, vezetéshez, fürdéshez, satöbbi.

similis simili gaudet

Két (öreg roncs) kocsink van, az egyik A-é, a másik az enyém. Igazából mindkettőt én használom többször (de sosem egyszerre). Az én autóm most szervizben van, mert vizsgáznia kell és nem túl felkészült a lelkem, kábé annyit kell rákölteni, amennyit ér. Sokat. Nem sokat. Szóval, most A. kocsijával járok. Csak nem mindig tudja a jobb kezem, milyen kormányt fog a bal.

Tegnap délután jöttem haza a munkahelyemről, és megláttam, hogy jön szembe A. Mármint a mi autónk. Le volt húzva az ablak (még nyári üzemmódban működök), úgyhogy ahogy közeledett, kiintegettem neki. Nem vett észre. Így aztán intenzívebben integettem és rá is villantottam a csábos mosolyomat  fényszórókat. Elég ijedten nézett. Mármint nem A., hanem az a köpcös öregúr, aki  vezette. Nem a mi autónkat, hanem a sajátját, ami ugyanolyan, mint A.-é, vagyis (a rendszám kivételével) ugyanolyan, mint amilyennel szembe mentem vele.

Nyilván azt gondolta, hogy örül a hülye tyúk, hogy lát egy ugyanolyan - amúgy eléggé tucatáru - kocsit, mint az övé. Nyilván igaza is volt a tyúkságban, hülye is, vak is. Szemet* is talál.

* a szemem villogása elmúlt, de a kis pókhálók egy része megmaradt. Együtt tudok élni velük (szerencsére, mert nem akarom kiszedetni**)

** réged a szemfelszedés vagy a szemfelszedő nagyon gyakori kiírás volt városszerte. Rettegtem tőle.

Választás

- Mondja, ez finom? - fordul hozzám egy középkorú* nő a boltban.

- Nem tudom - felelem, miközben mázsaszám teszem a kosaramba a kérdezett terméket.

- De jó ízű? - faggat tovább.

- Ki tudja... a macskám minden esetre szereti.

- A lazacos jobb vagy ez a csirkés?

- Nem tudom.... de én a lazacot jobban szeretem, így a macskámnak is inkább veszek azt.

- Most melyiket vegyem?

* úgy értem, nálam sokkal, de sokkal középkorúbb