És nem az esőé - ami pedig szintén megérne egy misét. Mármint hogy álljon már el. Az idei év legnaposabb és legmelegebb időszaka a február vége - március eleje volt. A sok eső okozta az én vesztemet is.
Én viszont ma akkorát estem, zakóztam, hogy csoda, hogy nem törtem még jobban össze magam. Ebédszünetben kementünk a kollégáimmal sétálni. Alig száz méterre lehettünk az irodától, amikor egy sáros felületen úgy megcsúsztam, mintha jégen álltam volna - aztán mint egy lassított felvétel: billegtem, próbáltam egyensúlyozni, de éreztem, hogy csúszik ki alólam a talaj (nem képletesen, hanem tényleg) - aztán térdre estem (meg a bal csuklómra), aztán onnan is tovább hemperedtem. A mai öltözékem: világoskék farmer, fehér pulóver, világoskék dzseki. Bokától nyakig mindenem, de mindenem sáros lett. A bugyim is. Hazajöttem - nyilván. Itthon döbbentem rá, hogy míg sík talajon még valahogy elporoszkálok, a lépcsőn felmászni komoly mutatvány, mert nem tudok erőt kifejteni (terhet cipelni) a bal térdemem. Úgy kattog, hogy A. két méterről is hallja, ha mozgatom (nem sokat mozgatom, mert baromira fáj). Ezen kívül megrándult a nyakam és a fejem is fáj, mintha fejbe kólintottak volna valamivel. Pompás antré egy csütörtökön kezdődő háromnapos programhoz, majd a szombat estétől keddig tartó balatoni utazáshoz (anyukámmal - akiről mostanában nem véletlenül nem írok sokat)
