És a nap vezető híre

Apám ma megköszönte (!!! azt mondta, hálás érte (sic)), hogy kitakarítottam nála, külön megköszönte, hogy kidobtam a lejárt ételeket (én pedig biztosítottam arról, hogy ami hiányzik, azt megveszem neki friss kiadásban) - egy kicsit ugyan szomorkodott az egykilós kiszerelésben kidobott alpesi vajkészlete miatt (lejárt 2015-ben és 2016-ban), mert szerinte a vaj alkatánál és természeténél fogva nem tud megromlani - de majd veszek neki újat. Meg egy szerves kémia tankönyvet. És azt is megköszönte, hogy hazahoztam a szennyeseit kimosni. Szóval van remény a változásra (nála ez egyenesen pálfordulás) - és bízom benne, hogy a gyógyulására is. Én minden esetre sokkal jobban érzem magam ma, mint tegnap. 

Legyintve a statisztikákra

 - bár amúgy én nagyon bírom, hihetetlen tartalmakat ki lehet bányászni a jól feltett kérdések alapján a számokból - szóval ma végre a nap fénypontjaként megjelent egy (még márciusban leadott) szakmai cikkem. Nem nagyon nagy durranál, de a pálfordulásos szakmai profilváltásom óta, az új témámban ez az első (és remélem, nem az utolsó). Tudom, hogy vicces, meg megmosolyogtató, de egy kicsit szeretnék "híres", vagy inkább elismert lenni a szakterületemen. A régi munkahelyemen is írtam időnként a kutatási összefoglalókból vagy a napi tapasztalatokból cikkeket, tananyagokat és most is szeretném, ha lenne mit felmutatnom e téren is.

Statisztikailag

ma van az év legszomorúbb napja - így már mindent értek - bár ma speciel még nem történt semmi borzalmas, tudtam egész jól dolgozni, megy a mosógép, sül az ebéd, mindenki el van látva mindennel, fogászatra majd szépen elautózom anyukámmal, addig is világot lát (mondjuk a vírustól nagyon féltem, még magamnál is jobban, pedig tudjátok, hogy rettegek - viszont én képes vagyok szabályosan maszkot viselni egész nap is akár, ő pedig alig), de nincs más választásom.

P.S.: viszont itt inkább vidámság van, apám jobban lett, 6 percet beszéltem vele az eddigi fél percek helyett, szóval, hátha meggyógyítják. 

bagollyal lőni verébre, avagy a boruló bilik balladája

Bazmeg. Mondom a tesómnak, teljes joggal. Egy faszfejről beszélünk. Persze nyilván egy árnyalt faszfejről. Igazam sincs szerinte. Szerintem meg de. Nincs a történeteknek eleje meg vége, helyzetek vannak. Az öcsém hős típus. Ha gáz van, odaront, lefejezi, megöli, megfonjtja a gonoszt. Általában őt. De legalábbis kezeli valahogy a helyzetet. Aztán illaberek, nádakerek, már ott sincs, ott sem volt, nem is jön soha többé, míg csak megint egy hősre nem lesz szüksége a világnak. A hétköznapi hősiességek nem érdeklik. Anyukám nálunk van 10 napja - még nem látogatta meg, de fel sem hívott, hogy hogy van. Pláne, hogy én hogy vagyok. Nem akarok túl nyafogósnak tűnni (bár nyilván az vagyok), de anyukám most kb egy kétéves gyerek szintjén van. Van rengeteg szeretetteljes, cuki, vicces, örömteli, stb pillanatunk. És van kurva sok nehéz pillanatom. Mert kábé napi 24 órás felügyeletet igényel.

És akkor számoljunk le gyorsan azzal a rózsaszín műhabbal, ami többekkel azt a vigaszt mondatja ki, hogy vegyem úgy, mint amikor a gyerekek kicsik voltak. Mert nem olyan, baromira nem, állatira nem, kurvára nem. A kisgyerekek minden napjában ott a büszkeség, a fejlődés, a jövő minden reménye. Itt meg? Vannak örömteli felvillanások, mondjuk hogy egyedül kiment a modóba, anélkül, hogy aznap nyolcadjára megkérdezte volna, hogy merre van. Vagy egy-egy szó, amit már rég használt és most igen. Jól is toldalékolta. Lehet örülni, hogy egyedül felteregetett (aztán mikor nem látja, lehet kicsit korrigálni) . És lehet örülni, hogy azt mondja, nagyon szeret és nagyon boldog. aztán ugyanezeken lehet egy nagyot bőgni is. Naponta többször. (Közel) húsz évvel vagyok öregebb, mint amikor Á. született. Számít a húsz év. És akkor semmi más dolgom nem volt, mint GYED-en lenni. Most kéne dolgoznom normál munkaidőben, meg már vannak gyerekeim (igen, kamaszok, sok mindent meg tudnának csinálni, sok mindent meg is csinálnak, de nem nyomhatom rájuk ezeket a gondokat, épp elég bajuk van a vírus miatt) Ehhez képest egy hete alig csináltam valamit - és oké, egyeztettem a főnökömmel erről, de nyilván nem mehet így hetekig vagy hónapokig. És mit mond a tesóm? Amikor én felhívtam, hogyha már magától nem jut eszébe? Hogy ő nem ér erre rá, mert dolgozik. Hát, bazmeg.

Tegnap és ma kint voltunk anyukámmal a falujukban és kitakarítottunk apámnál. Volt mit. Például a fürdőszobát, ahová nem mindig sikerült időben kiérni. Vagy a konyhát, ahol sorra penészedtek az otthagyott kaják. Vagy a hűtőt, ahonnan - omg! - hat (!!!) zsák (!!!) romlott és lejárt kaját dobtam ki. A rekorder 2000-ben járt le, még mielőtt teherbe estem volna Á-val. De volt sok 2010 előtti, és 2014-2015-ből is rengeteg. Nagy hűtő és jól meg volt pakolva. Sejtettem, hogy ennek apám nem fog örülni (és ha nem lenne kórházban, nem is járulna hozzá), de már rég nagyon időszerű volt. Aztán mikor már szinte végeztünk mindennel, felhívtam a tesómat, legalább némi lelki támogatásért. Mire közölte, hogy betörtem apámhoz és garázdálkodok, amihez ő biztosan nem adja a jóváhagyását, mert erre nincs mentségem. Szóval, egy garázda betörő vagyok, aki képtelen mások életterét és önrendelkezését tiszteletben tartani. Ha netán igaza lenne (de azt hiszem, nincs), akkor is az önkéntes máglyára vetés mellett döntöttem, ugyanis a szüleim heti szinten panaszkodtak hasfájásról, gyomorpanaszokról (és apám sosem engedte, hogy benézzek a hűtőbe, csak a szag aggasztott, hogy mi lehet benne) - és mióta nálunk lakik anyukám, egyszer sem fájt a hasa - szóval, inkább érzem azt, hogy megmentettem őket egy kiadós/végzetes ételmérgezéstől, mintsem sajnálom, hogy kidobtam ezeket az ételeket, vagy hogy hazahoztam kimosni a szennyeseket. Szeretnék egy másik testvért, egy normálisat, kedveset, együttérzőt, kooperálót, olyat, aki nem hagy folyton magamra a szarban, aki kommunikatív, aki empatikus, aki velem van a bakjban (és azon kívül is). Oké, ez a kívánságom itt a szüleim halálának a kapujában nyilván tökéletesen abszurd - de nagyon irigylem azokat, akinek a testvéri kapcsolat tényleg valami pozitív dolgot jelent és nem a cserbenhagyást, a negligálást, a teljes figyelmen kívül hagyást (időnként kedvességgel megszórva persze, de abból is többet kapok másoktól) Én nem mondom, hogy nem szeretem őt egy kicsit sem, vagy hogy ő engem ne szeretne - de igazából közünk sincs egymáshoz és az biztos, hogy totálisan másként definiáljuk a szeretetet (és nekem az ő definíciója valószínűleg nem jön be). Őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy ha nem lesznek szüleink, akkor az évi egy-kettőnél többször vajon hallok-e róla (most is max. én keresem) Holnap fogászatra megyek (szerdán ugye nem mentem, mert apámmal ültem a kórházban) - és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy anyukámmal leszek kénytelen menni, mert nincs kire hagyni. De dolgozni mégsem vihetem magammal. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy fog ez menni a következő hetekben. Totálisan kétségbe vagyok esve. És a faszfej tesóm mit mond? Hogy ő nem ér rá, mert dolgoznia kell. Utálom. És a "legjobb" "barátnőimet" nem kevésbé, sorry. Majd azokat is megírom és végül remeteként, elfeledve halok meg néhány hónapon belül. És igen, el akarok menni egy pszichológushoz, feldolgozni a gyerekkori traumáimat, amiből volt bőven és a felnőttkoriakat is, amiből szintén jutott néhány.

Új év, új név, új viselet

Az új év 14. napján vagyunk, két hét telt el az ötvenkettőből. Ha ez még sokáig az eddigiekhez hasonlóan megy tovább, kénytelen leszek a nagyszoba helyett átnevezni a blogot valami másra. Talán a kupleraj.blogspot.com  atjaroszoba.blogspot.com jól leírná a helyzetet.

Megtaláltam az adekvát öltözetet is az évhez:

Bár a katalógusban az erősen eufemizált "vidám emojik" néven fut, ne legyenek kétségeink, ezek röhögő szarkupacok. Természetesen sosem vennék fel ilyesmit. Nyakig ülni benne persze más, az nem az én választásom.

Kő, papír, olló

A fogászati kezelés kiüti a pszichológusnál foglalt rendszeres időpontot, de a sürgősségi osztályon* való megjelenés többszörösen übereli a fogászatot.  A sürgősségi osztályt követően jöhet majd ismét a pszichológus.

Pillanatnyilag amúgy a körülményekhez képest** minden rendben. Sajnos Tudjukmi mindent üt - de reméljük, nem ólálkodik a közelünkben egyik mutánsa sem.

* a sürgősségi osztály kifejezés hallatán az semmiképp ne jusson eszetekbe, hogy ott gyorsan történnek a dolgok, inkább sőt, nagyon nem. Egy laza 8 órás munkanapot töltöttünk ott apámmal, a végén ő maradhatott, én meg hazajöhettem. Mindkettőnek örültem.

** három-négy hete azt mondtam volna a mostani helyzetre, hogy gáz. Most abban reménykedem, hogy így  szinten tartható, sőt, bízhatunk még némi a javulásban - ami a kiindulóállapotnál gubancosabb, de talán hasonlóan élhető helyzetet tud még eredményezni (egy időre - nincsenek vérmes reményeim)

végül

egyedül 

Mennyi vívódás előzi meg mindig

mire megnyomom a küldés gombot! De végül is megnyomtam. Nem szeretném többször eleve vesztes pozícióra ítélni magam azzal, hogy be sem szállok a versenyekbe. Úgyhogy most aztán drukkoljatok a bármihez is!

Ruszkik vannak Svájcban

Ja, nem, csak ruszli a spájzban. 

Odamentem, aztán elolvastam a zárójelentést. Apámnak nem trombózisa van, hanem orbánca, nem kis hőemelkedése volt, hanem negyven fokos láza - a többi szinte stimmel is. Jó lett volna mindezeket csekkolni még este. Úgy persze nehéz, hogy nincs lázmérője. Vettem, de nem látja leolvasni. De, van szemüvege, olvasni is szokott. Kiváltottam a gyógyszereit is, így délben már hozzájutott az antibiotikumhoz és a fájdalomcsillapítóhoz is. Lázcsillapítót is vettem. Meg vitaminokat. Meg sok innivalót meg némi édességet. Meg konzultáltam a háziorvos barátnőmmel, aki adott még néhány tippet.  Nem tudom, mit csinál ilyenkor az, akinek nincs háziorvos barátnője, akit a hétvégén is hívogathat. Meg persze vittem ennivalókat, hogy ne kelljen főznie. Meg hazahoztam anyukámat, hogy ne apámnak kelljen ellátnia. Aztán itthon csináltam vele mindenfélét, amit szeret, a habfürdőtől a hajmosáson és szárításon át a sütizésen és a vacsorán keresztül a filmnézésig és fényképnézegetésig. Tudom, a kőbányában nehezebb dolgozni, de én olyan fáradt vagyok, mintha késő este lenne, örülök, hogy végre ágyba dugtam - szerencsére jó alvókája van - és én is beájulok. Addig mindenképp itt kell maradnia, míg apám fel nem épül. És apámat is látogatni kell - mivel a tesóm kocsija ma reggelre kilehelte a lelkét, azt is nekem - hogy csekkoljuk, beszedi-e a gyógyszereket, iszik-e eleget, lemegy-e a láza. A látogatásokat lehetőleg anyukám nélkül célszerű megejteni.

Továbbiak

Nos, tegnap apámat hazaengedték este tízkor a kórházból. A tesóm érte ment - én ennyit tudtam. Utána egy fél szó üzenetet nem kaptam egyiküktől sem, hogy mi történt, mi a diagnózis, mit kell csinálni. Éjjel egyig vártam, aztán lefeküdtem.

Felkeltem hétkor, hogy a tesóm hozhassa anyukámat és természetesen próbáltam elérni a tesómat és apámat is némi információmorzsáért - reggel kilencig sikertelenül. Aztán elértem a tesómat, akkor ébredt, mondta, hogy semmiről nem tud semmit, ő a mentőakció után hazament aludni. A zárójelentésrt nem nézte meg, a további teendőkről nhem gondolkodott. Apám végül hasonlóan nyilatkozott: trombózisa volt, kapott valami papírokat, de nem  nézte még meg, kapott recepteket, majd kiváltja (náluk a faluban szombaton ez természetesen lehetetlen, minimum a szomszéd kisvárosig kellene utaznia, ez kocsival is kétszer fél óra minimum, tömegközlekedéssel minimum fél nap - beleszámolva azt is, hogy a buszmegállóig lesétál(???) - trombózisos lábbal? Nem kérdeztem meg, hogy képzelte)

Anyukám (szerencsére) nem emlékszik semmire a tegnapiakból - na, de nyilván nem hagyhatom ott, hogy apám etesse, gyógyszerezze, vigyázza - szóval most kiautózom (drukkoljatok, hogy a ne álljon meg útközben az autóm - elhoztuk a szerelőtől, de kábé annyira bízom benne, mint a magyar kormányban... na jó, nem, a kocsinak még azért megszavazok egy esélyt arra, hogy ha alacsony szinten is, de funkcionálisan működjön). Szóval, kiautózok, viszek kajákat, hogy ne apám főzzön, elmegyek és kiváltom a gyógyszerét (közben imádkozom, hogy az erdő közepén semmiképp ne hagyjon cserben az autó), visszaviszem neki, aztán legalább hétvégére hazahozom anyukámat - de hétfőn egész nap nem leszek itthon, vagyis vasárnap este nagy valószínűséggel vissza kell vinnem... de ezt még meglátom.

Apám még lesokkolt azzal telefonon, hogy akkor odaadja anyukámnak a recepteket - remélem, erről sikeresen lebeszéltem (hogy jutott egyáltalán eszébe??? anyukám kb fél percig emlékszik valamire) és nem arra érek oda, hogy a recepteket két komplett ház és a hozzájuk tartozó földek és legelők bármelyikén, bárhol kell keresgélnem.

Gondolom, hogy nem sok férfi olvassa rendszeresen a blogomat, meg tudom, hogy ezzel még sztereotip is vagyok, de ha mégis eljut néhány olyan emberhez a kérés, aki amúgy hasonlóképp viselkedik általában, mint az apám, az öcsém (vagy mint általában A. és Á. is): szóval az információátadás, a családtagokkal való kommunikáció, a tájékoztatás nem az ördög találmánya és trükkje, lehet élni vele még azelőtt, hogy a másik (a többi) érdekelt fél a falat kaparja idegességében, hogy mi a frász van már. Amúgy persze természetesen örülök, hogy apám hazakerült.