Beszólok

az inkompetens szülőknek is.*

Egymás után látom az olyan posztokat a fb-on (tudom, ne fb-ozzak - de momentán a munkák egy része is ott jön és a kollégáimmal is ott tartom a kapcsolatot), ahogy szülők érdeklődnek arról, hogy tud-e valaki elsősöknek való programot a tízes számkörön belüli pótlás megtanítására? Vagy hogy bent hagyták a nagybetűs munkafüzetet és így nem tudják megmutatni a gyereknek nagybetűket, így örök életére nemecsekernő válik belőle. Esetleg nyilasmisi. És hogy kérik, hogy adjanak a felsősöknek több tanyanyagot, mert nem bírnak vele otthon. Le kell uralni terhelni a gyereket, különben nem lesz belőle ember. Komolyan mondom, megérett a világ a pusztulásra - csak nekem valahogy nem akaródzik személyes érintettséget szerezni az ügyben.

Egyébként V. is kapott olyan beadandót, hogy énekeljen a családja egy videón. És reggel kilenctől ül a gép előtt és még nincs készen a beadandókkal. Újra beszólok a tanároknak is. Elég legyen már abból, hogy mindenki mások kontójára akar faszagyereknek übermenschnek látszani. Én csak összegömbölyödve aludni szeretnék egy paplan alatt, hogy mire felébredek, kitörjön a világbéke és a világegészség.

* nem vagyok jó passzban, iszonyúan idegesít, hogy apám gyakorlatilag megzsarolt a kenyérüggyel - vagy viszek neki (ezt persze így sosem mondta), vagy ő megy kenyeret venni a kisvárosba vagy Budapestre. És ha elkapja a vírust, hát akkor mi van? Hát, az van, hogy akkor a) anyukám is azonnal elkapja b) anyukám szerencsére nem kapja el - de egy alzheimeres beteg nem maradhat otthon egyedül, mert nem tudja ellátni magát. Nem jöhet hozzánk - és nem azért, mert megveszekedett gonosz vagyok, hanem mert nincs elég helyiségünk ahhoz, hogy valahol legyen. És szórakoztatni sem tudjuk - márpedig szüksége van rá. Apám sem szórakoztatja a szó klasszikus értelmében, de apám instruálásával anyukám végzi a kert körüli és a házimunkák egy jó részét. Nálunk mindenki a gépe előtt ülve dolgozik. Otthonba per' pillanat nem vesznek fel senkit - de ez kábé a halálos ítélete is lenne, vagyis nem adnám be. De otthon sem maradhat és hozzánk sem jöhet. Kör bezárva. Vagyis otthon kell maradnia, mégpedig apámmal. Úgyhogy inkább viszem a kurva kenyeret, bár amúgy értelmetlen erőforráspazarlásnak gondolom.

mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma

én: jól vagytok?

apám: igen... holnap bemegyek a városba rozskenyérért

én: ne menj sehová, vírus van

apám: de itt nem lehet kapni rozskenyeret, és anyád csak azt eszi meg

én: tudom, hogy azt jobban szereti, de ki fogja bírni nélküle

apám: csak beugrok a városi boltba

én: kevésbé szeretne a koronavírust, mint amennyire rozskenyeret

apám: jó... nem hiszem, hogy elkapom, holnap veszek rozskenyeret

én: ne vegyél rozskenyeret a városban, mert nem szeretnénk hogy beteg legyél

apám: nem leszek beteg, csak elmegyek rozskenyérért, anyád csak azt eszi meg

én: nem csak azt eszi meg... te jobban hiányoznál neki, mint a rozskenyér

apám: nem fogom elkapni, ne aggódj

én: de, aggódom

apám: jó, ha elkapom, az legyen az én bajom

én: ha anyukám is elkapja, az már nem a te bajod lesz... és nekünk lesz veletek dolgunk

apám: akkor majd jöttök látogatni

én: nem mehetünk, és mi sem akarjuk elkapni... nem maradnál végre otthon?

apám: itthon maradunk, nem megyünk sehová, csak elugrom rozskenyérért a városba...

(és ez megy mindennap többször, én nem tudok megbocsátani az ellenem vétkezőknek, végtelen keserű harag van bennem, én még szeretnék találkozni a szüleimmel, de ha nem bírja kiverni a fejéből azt a kurva rozskenyeret, akkor legfeljebb a feltámadáskor - már akinek majd jár az ilyesmi)

17.30-kor az online térben

én: bocs, de most elmegyek ebédelni, mert még nem is reggeliztem

(viszont voltam bent ügyeleten teljesen feleslegesen, mert minden munkámat tudtam volna online végezni, de bent nem volt sem rendes gépem, sem fűtés, sem védőeszközök - úgyhogy azóta pszichoszomatikus köhögésrohamok törnek rám és nagyon remélem, hogy sem meg nem fáztam, sem koronavírust nem szedtem össze senkitől, aztán még boltba is mentem, mert úgy értékeltem, hogy kisebb kockázat, ha hazafelé jövet beugrom, mintha még egy másik napon kiugrom emiatt, mert miután hazajöttem mindenhonnan, azonnal bedugtam magam egy kád forró vízbe és hajat is mostam, amit nem szeretnék kétnaponta, mert mire eljutot a fodrászhoz, addigra pofára bárki megszavazza nekem az ingyenes önkormányzati ételosztást a kinézetemre való tekintetre anélkül, hogy igazolnám az életkoromat - és még azt akarom mondani, hogy nálunk sajnos nagyon ki van fosztva az aldi, alig volt tejtermék, hús, és minden egyébből sem volt sok - leszámítva a kerti felszereléseket, mert azokból sok volt, a kutya sem vette őket, persze, mert vírus van és hóesés is van - én nagyon szeretnék már olyasmiken gondolkodni, hogy milyen színű párnát vegyek ahintaágyba és legfeljebb azon bosszankodjak, hogy elvitték a kinézett színt vagy mintát az orrom elől)

Van igazolásom

egy másik az  oktatáskutató is megmondta

Az iskolákba berobbantott digitális munkarendről

csak annyit szeretnék mondani, hogy itt nem a tantárgyakban kell öleseket lépni, sem az első héten, sem pedig a későbbiekben. Csúnyán félrevezetődik, aki így indul neki - és túlzott sikerekre sem számíthat, bármennyi energiával erőszakolja is a gépén át a tényanyagot a monitor előtt ülő szerencsétlen gyerekekbe és kétségbeesett szülőkbe. Ennek a néhány hónapnak nem az lesz a funkciója, hogy percre pontosan kövessék az eredeti tantervet. Ez most itt a Titanic. Süllyedünk, gyerekestül, szülőstül, pedagógusostul - sőt mi több, velünk süllyednek a mégoly magasztos tantárgyak is. Ezen a világméretű Titanicon a pedagógusok játsszák a zenekar szerepét, legalábbis nekik kéne. Helyükön maradva, arcukra varázsolt mosollyal, de játszani, mindegyik a maga hangszerén. Nem oktatási céllal, hanem hogy a gyerekek egyben maradjanak. Mintegy keretként, hogy a süllyeső világban legyen valami, ami megtart. Nem szétnyes, nem aláz, nem szégyenít, nem kiebrudal, hanem megtart. Lágyan, szelíden adja a struktúrát a káoszban. Utánanyúl a zuhanóknak, megsimítja a szenvedőket és vigaszt nyújt a szomorúaknak. Nem feladatokat oszt ki, nem számonkér, nem értékel - csak szórakoztat és szeret. Egyszerűen csak ott van kapaszkodóként, hogy legyen mibe kapaszkodni, ha kell. Hálás vagyok azoknak a pedagógusoknak, akik ezt az elejétől kezdve megértették - és remélem, a többi sem hosszan ügybuzog tovább mások kárára.

Casting

Úgy látom, elég sokan tolonganak az utcákon és a tereken azért,  hogy nyúlfarknyi főszerepet kaphassanak a körülöttünk tomboló, kiemelt költségvetésű horrorfilmben. Én inkább kimaradnék belőle, ha lehetséges. Sőt, nézni sem szeretném. Ha muszáj, akkor az a lány akarok lenni, aki ugyan önkéntelenül folyton feleslegesen az arcához nyúl, így a nézők állandóan izgulhatnak érte, a végén viszont nagyon jól jön ki a történetből, sem neki, sem közeli ismerőseinek (de még a távoliaknak sem!) nem görbül hajuk szála sem. Happy end következik, jöhetnek a nyálas romantikus filmek és a finom humorú vígjátékok, amelyeket rózsaszín vattacukor halmokon kacagva hempergünk végig. 

Olajválság

Tegnap közel egy liter olajat használtam el abból az ötből, amire azt gondoltam, sosem fog elfogyni. Hogy miért? Na, nem úri jókedvemben. Hanem mert a tudatosan felhalmozott liszt egy részéből kenyértésztát készítettem - kakaós csigának, pizzának, kenyérnek, stb. Majd zárlatossá vált a sütőnk - Murphy alaptétel: Ami elromolhat, az el is romlik. Nyilván van folyománya is, hogy minden a legrosszabbkor - és tényleg a legrosszabbkor. Máskor sem dobnék ki öt liternyi hólyagosra kelt kenyértésztát - de most pláne nem. Máskor mondjuk átsétálnék vele a nagynénémhez, hogy süssük ki náluk. Most nyilván ezt sem.

Az első nap sütöttünk belőle pizzát serpenyőben - és jó lett, csak vékonyra kell nyújtani. Aztán, hogy a sajt is jól rásüljön, betettük még a melegszendvicssütőbe is. Tegnap pedig lángost készítettem belőle. Nem lett olyan lebegősen könnyű, mint az igazán jó lángosok, mert nem akartam mind az öt liter olajat és egy hatalmas fazekat áldozni a lángossütés oltárán - de ízre nagyon finom volt.

Kéne egy sütőszerelő. Vagy egy új sütő. Vagy egy fatüzelésű kemence a kertbe. És mi még jól állunk, mert van olaj, van liszt, van kert.

forródróton

én (a telefonra  rá sem pillantva felkapom): martine vagyok, miben segíthetek?
a hang: jaj, én hülye vagyok!
én: ööö... konkretizálnád, hogy melyik hülye?
a hang: ja, Foncsika vagyok
én: helló.... nálad eddig ma csak hülyébbekkel kellett telefonálnom
a hang (Foncsika): most sem téged akartalak hívni
én: az kár! szia!

lehetne idilli pillanat is

amikor Á. ruhákat hajtogat a fregoliról és közben az asztalra helyezett telefonjából egy tanóra hangjai áradnak (hogy vagytok? hogy viselitek? és a tanár úr? minden rendben?)

szegény ember gyümölcse

én: minek aszalod ott azt a vizet az ablakodban?