bátor vagyok! bátor vagyok!

Nem én, jaj, hová gondoltok?
Ő:

Nekünk egy fekete macskánk van, esetleg még egy fél fehér-fekete tarka. Ez itt egy vörös színű macska, ő nem a mi macskánk. De láthatóan vágyik rá. Mindennap felül az ablakunkba néhány percre - kezdetben kívül, de egy idő óta a belső párkányra. Néha be is ugrik, amikor azt hiszi, hogy nem látjuk. Elmegy a konyháig, ha talál a macskatálban ételt, falatozni kezd. De minden harapás után kiugrik az ablakon, majd újra visszaoson. Ma csak a párkányon üldögélést gyakorolta, még azt is hagyta, hogy három méterről lefényképezzem. Így próbálja magát megszelídíteni.

Átkeretezem

bevettem az antibiotikumot
leettem a cseresznyét a fáról
elbúcsúztam a májustól
kiszedtem a bőröndből
- a naptejet
- a napkalapot
- a napszemüveget
- a szandált
- a szoknyát
- a vékony, selymes pizsamát
raktam még a böröndbe
- hótaposó váltócipőt
- kesztyűt
- sapkát
- kabátot
- meleg pizsamát
- egy mázsa pehelytollat vagy szenet, vajon melyik a nehezebb?
helló, február, hiányoztál, hamarosan találkozunk!

Bérlet

Mostanában sokat járok autóval (bár ez a dolog az új, kicsi  lábnyomomba nem fog beférni), aztán még elég sokat járok busszal is, néha trolival és villamossal, de szinte alig vonattal. A benzint magam fizetem, a bérletet viszont a munkahelyem. Ezt nagyon szeretem, hónapról hónapra úgy érzem hogy valami ajándékot is kapok a fizetésem mellé. Ma úgy alakult, hogy vonatra szálltam. Épp annál az ajtónál, ahol a kalauz állt. Vagyis jegyvizsgáló. Nagyon kedvesen köszönt, aztán amint leültem, kérte a jegyemet. Mutatom neki a bérletet. Nevet. Mosolygok én is. Mosolyog tovább, de azt mondja, ez így nem lesz jó. Mit kell még csinálnom? - kérdezem. A bérletét szeretném látni. Nézem a bérletet. Vagyis a tokot, amiben a bérletemnek kellene lennie. Csak a névjegyem van ott egy vicces ábrával. Felkacagok. Úgy látszik, elé pakoltam, mondom. Elkezdem kiszedegetni a különféle névjegyeket és kártyákat. Minden megvan, csak a bérletem nem. Már emlékszem is, hogy a múltkor rendet raktam a kis bérlettokban és kidobtam a felesleges szelvényeket. Volt benne vagy tíz. És volt benne egy érvényes is. Úgy tűnik, fürdővízzel a bébit, azt is kidobtam. 15-éig lett volna jó. Holnapután elutazom, legközelebb 20-án kell a bérlet. Meg persze ma és holnap. Nagyon. Ezt bebuktam. Muszáj vennem egy újat, mert jegyekre is több ezret kéne költenem csak ezen a két napon. Felhagyok a  rendrakással, érzékelhetően pazarlóan  káros és veszélyes tevékenység.

Vége

Mi itt Európában a mai nappal elhasználtuk az egy évre fenntarthatóan rendelkezésre álló és/vagy megújuló energiakészletünket. Holnaptól a jövő évet használjuk. És évtizedek óta a jövőt. Én is. Csodálatos dolog anyának lenni, még ha nem is mindig vagyok csodálatos anya. És rémisztő is egyben belegondolni, hogy mi lesz a gyerekeim (és a korosztályuk) sorsa, nem a beláthatatlan jövőben, de hamarosan - ha így folytatjuk. Magyarországon az a közbeszéd járja, hogy az önző emberek nem vállalnak gyereket. Én egyre inkább úgy érzem, hogy sokaktól hihetetlen alázat és lemondás a jövő javára. Ha csak rajtam múlna, én sosem vállalnám vagy választanám a gyerektelenséget. De ha a gyerekeimre gondolok, nem tud nem az eszembe jutni, hogy nem volt-e mégis hihetetlen  ostobaság és felelőtlenség így, egy ilyen világba útnak engedni őket. Borzalmas érzés. És borzalmas érzés az is, hogy én magam sem jutottam még el oda (sőt, nagyon-nagyon messze vagyok még attól), hogy én olyan módon éljek, ahogy nekik a jövőben az a legoptimálisabb lehetne. Az sem biztosítana semmit, de legalább nem gátolná a jövőt. Meg vagyok hasonolva. Nemcsak ma, de így az évnek ezen a túl korán érkezett végén különösen. Szomorú vagyok és ezentúl tudatosan egyre kisebb lábnyommal fogok élni.

van abban rizikó

hogy az ember lélekben nem, csak testben öregszik

Anyák napjára

V.-től virágot, ebédet és süteményt kaptam, 

Á.-tól pedig egyetlen jó szót sem.

A.-tól azt, hogy elvitte V.-t vásárolni (ez is valami, mondhatnám - de még jobban esett volna némi kedvesség tőle is)

Valami idegenek* pedig heveny torokfájással és mélyről feltörő, öregemberes köhögéssel leptek meg. Lázasnak érzem magam, fáj a fejem és a bőröm, ég a szemem - de a hőmérő a 36 fokig sem kúszik fel a normál 36,5 helyett - így nem kis izgalommal várom, hogy vajon meggyógyulok-e az utazásra vagy totál beteg leszek addigra. Drukkoljatok egy kicsit a gyógyulásomért, annyira szeretném élvezni ezt a mininyaralást anyukámmal!

* nem akarom a kollégáimat belekeverni, pedig...

Kreativity

Általában hordok magammal fésűt. Általában nem szoktam használni a magammal hordott fésűt. De ma nyitott ablakkal autóztam vagy másfél órán át, és ez némileg összekuszálta a helyzetet hajamat. Nem mindig van egyébként gond az összekuszált hajammal, de ma bemutatkozni mentem és jó benyomást kelteni. És ki mint kelt, úgy arat. Szóval, még meg akartam fésülködni az autóban. De hiába turkáltam a táskámban, ma kivételesen nem volt nálam fésű. Viszont szerencsére volt nálam, így a kezembe is akadt egy töltő. Mármint telefonhoz. Végül is majdnem olyan, mint egy foghíjas fésű - döbbentem rá. Azt a frizurát, amit én viselek, könnyedén el is tudtam vele készíteni.

szavatossági idő

A szüleim elég idősek lettek hirtelen mára. Például elfelejtettek kenyeret venni tegnap és  - nem, mintha kenyér nélkül ne lehetne épségben túlélni a május elsejét - ettől eléggé megzavarodtak. Apám például ennek ellenére hidegtálat és májkrémet csinált ebédre, de végig azon aggódott, hogy így mi sem lakunk jól, sőt, este ők is éhen pusztulnak, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy csináljak-e egy gyors pizzatésztát, amit meg lehet sütni pizzaként, de akár kenyérnek, zsömlének, lángosnak is. Fellelkesült, oké, legyen pizza.

Megcsináltam fél kiló lisztből a tésztát, aztán kimentem anyukámmal napozni a kertbe, A. pedig apám gépét frissítgette - javítgatta. Addig-addig, hogy a tészta megkelt egyszer, összegyűrtem, megkelt másodszor is - én pedig megkérdeztem, hogy megsüssem-e vagy eltegyük későbbre a hűtőbe. Süssem meg - mondta apám, tegyek rá paradicsomot és mozzarellát is, szerencsére épp van a hűtőben. Oké - mondtam és elkezdtem belenyújtani a tésztát a tepsibe. Ő elővette a mozzarellát, kibontotta a zacskót, lefolyatta a levét és egy deszkán elkezdte szeletelni. Addigra én már felkentem a (kívánságának megfelelő) natúr sűrített paradicsomot a tésztára - és mondtam, hogy adja ide az egész mozzarellagömböt, majd kézből rátépkedem. Ideadta. A mozzarella kemény volt, mint a kő. Oké, csak annyira, mint mondjuk egy trappista sajt. De a mozzarellánál ez azért gáz. Szagolom - bűzlik. Ez nem jó - mondom. Nem - kérdezi csalódottan apám. Mi baja? Minden. Nézem a zacskóját, hogy mikori: 2018. szeptember 17. a lejárata. Húbasszus! A másik? Az is. Szerintem ki se bontsuk! - javaslom fintorogva. Apám azért kibontja, de meglepő módon mindkét sajtdarab ugyanolyan. Szomorúan kidobja. Van még egy - mutatja aztán. Először megtapogatom zacskón át, jónak tűnik. Dátum? Ezen évszám nincs - mondjuk egy mozzarellán normál esetben szerintem is teljesen irreleváns - csak egy 04. 28. Határeset - de lássuk. Kibontom, ez még jó. De kevés. Kerül lapkasajt is (2020-as lejárattal - erről sem akarom tudni, mi van benne). Javaslok még feltétnek egyet's mást, de nem kér rá egyebet. A sütő már felfűtve, bevetjük a pizzát.

Átjön a szomszéd Erzsi (néni) egy kis zöldért. Nem cannabist akar, csak csalánt meg pitypanglevelet a tyúkoknak. Erzsit csak hírből ismerem, apám lelkendezve bemutat neki: Erzsi! ez itt a kislányom, az én kis martinécském, azt mondja, még nem találkoztatok. Erzsi (néni) köszön, azt mondja, már találkoztunk, amikor a néhány hetes kisbabát szoptattam. A kisbabára emlékszem, lassan 16 éves lesz - a találkozásra nem. Biztosan másra figyeltem. De ami leginkább megüti a fülemet, azok apám szavai: ez itt a kislányom, az én kis martinécském. Ilyet születésem óta még soha nem mondott. Az én kislányom? Az én kis Martinécském? - ráadásul tovább dicsér, szinte könnyekig meghatottan: pizzát süt! bármit meg tud csinálni! - dicsekszik velem. Ilyen sem volt még. Közben a pizza megsül, és a zord feltét-állapotok ellenére remekül sikerül. A pizza felét azonnal megesszük. Apám ismét aggódni kezd. Vacsorára még elég lesz, de reggelre nem marad. Felajánlom, hogy csinálok még egy adag tésztát. Beleegyezik, hozza a lisztet, élesztőt, cukrot, sót, olajat, a kezem alá dolgozik. Nem győz dicsérni. Úgy meghatódom immár én is, hogy a csapból vagy fél liter meleg vízzel eresztem fel a tésztát - híg nokedlitészta lesz belőle. Kérek még lisztet.  És még. Végül közel másfél kilónyi lisztből álló tésztakészlettel hagyom ott őket, a tészta szépen negyedelve, negyedenként bezacskózva, a hűtőbe rakva. Így már nem halnak éhen a szüleim. 

Ki keljen fel kávét főzni május elsején? (a meggyőzés művészete, jedimesterszint)

A.: éhes vagyok... kéne egye jót reggelizni!
én: de legalább egy kávé!
A.: az is nagyon jó lenne
én: sajnos én most nem tudok hozni
A.: miért?
én: mert én ma csak másodikként tudok felkelni
A.: oké, akkor hozok én

vettem epret, nem keveset - de felteszem, nem vegyszermentes eper

Igazából nem vettem túl sokat, viszont jó drága volt. Vettem egy kiló görög epret egész olcsóért, meg egy kilót az olcsóbbik magyarból. Csak hogy legyen mit mivel összehasonlítani. A zöldséges szerint a magyar eper felülmúlhatatlan zamatban és édességben. Azt, hogy árban is, csak én teszem hozzá. Egyébként nem pusztán az ár alapján döntöttem, úgy gondoltam, hogy Görögországban annyival kellemesebb az idő - eperszemmel nézve mindenképp - hogy talán kevesebb benne a vegyszer. Tudom, a görögöt meg messziről hozzák és nagy a lábnyoma. Sajnos még nem megy minden környezettudatosan. Ami leginkább az lenne, hogy akkor ennénk csak epret, ha a mostani epervirágaink továbbfejlődnének - és csak annyit, amennyit az terem. Szóval hazahoztam az epreket. És összehasonlítottam. A görög eper minimum háromszor olyan édes és zamatosabb is. Ennyit a zöldségesekről. Döntsetek belátásotok szerint.