Ritkán rémálmodom. Mármint persze egy is sok, de ti, külső szemlélők, akik olvassátok, tarthatjátok nyomasztónak az egyszerűen bizarr álmaimat is, viszont én inkább csak azt nevezem rémálomnak, ami engem ténylegesen félelemmel tölt el, amiből emiatt felriadok vagy ami napokig (esetleg évekig vagy évtizedekig*) is úgy foglalkoztat, hogy a rossz érzés körülötte megmarad. Egy szó, mint száz, nálam a bizarr álom még nem rémálom.
Az elmúlt hónapokban gyakran álmodom Nyulival. Ami különösen azért érdekes (és egyben rémisztő), mert míg annak idején F-fel több, mint tíz évig dolgoztam együtt és az álmaiba nemigen furakodott be (szerencsére - tegyük hozzá gyorsan), addig Nyulit mindössze három hónapig ismertem, de heti (vagy heti többszöri) rendszerességgel is álmodom olyat, amiben benne van. És persze mindig megijeszt, fenyeget, rémisztget, a hátam mögül megszólal, megjelenik, beszól, satöbbi. Ma megint ez törtét: állást kerestem, teljesen másutt, több helyen is, de Nyuli mindenütt befurakodott a felvételiztető bizottságba és mindenütt elérte, hogy inkább valaki mást vegyenek fel. Közben folyton beszél (nagyon idegesítő hangja van), például nekem olyasmiket, hogy értsem meg, hogy buta vagyok ezekhez az állásokhoz, csak nekem akar jót, jobb lesz nekem, ha önként visszavonom a jelentkezésemet, mert úgy kisebbet fogok égni, úgy nem lesz akkora kudarc. Szinte minden álmomban ott van. Ezt meg hogy érte el?
* van ilyen, bár nem sok. Például gyerekkoromban volt egy visszatérő álmom (azt hiszem, ez volt az egyetlen visszatérő álmom), amiben egy századeleji, fekete, átlátszatlan üvegű autó követ, tudom, hogy bajszos, fekete ruhás férfiak ülnek benne, bár nem látom. Menekülök. A házak napsütötte homok sárgák, de az utcák szűkek, kanyargósak. Nyomasztóak, mert sosem tudom, nem áll-e ott a sarok mögött az autó, de egyben védelmet is nyújtanak, mert elbújhatok én is. Szaladok, végre odaérek egy széles, nagyon hosszú, napsütötte lépcsőhöz, elindulok azon. Lassan megyek le, mert tudom, hogy az autók nem tudnak a lépcsőn közlekedni. A lépcsősor nagyon-nagyon hosszú, jól belátható nyílt terep. Egyszer csak megjelenik a tetején a fekete autó. Észrevesznek - nyilván, de nem félek, ide nem tudnak utánam jönni. A következő pillanatban megindul felém az autó a lépcsőn lefelé. Nem zuhan, jól kormányozhatóan egyenest felém tart. Rohanni kezdek. nincs hová bújni, tűz a nap. Sétálnak mások is, ügyet sem vetnek rám. Körülöttem már csak a lépcső, lent, fent, oldalirányban. Futok a lépcsőn, remeg a térdem, a torkomban dobog a szívem. Egyre közelednek. Fenyegető.
Még sosem értek el, de borzalmas volt minden alkalommal, amikor ezt álmodtam.
