Nincs otthon a macska, cincognak az egerek

én: Á.! mit csináltál ma mindannyiunk örömére?*
Á.: semmit még
én: akkor ma kihasználhatnád az alkalmat, hogy apa ma nincs itthon
Á.: ezt hogy érted?
én: este tíz után is nyugodtan zöröghetsz az edényekkel a konyhában
Á.: ezt úgy érted, hogy...?
én: aha

* a házimunkákra szoktam ilyen trükkösen rákérdezni

Biztos, ami biztos

Ma két álláshirdetésre is benyomtam a "jelentkezem" gombot. Még nincs semmi, nem mondtam fel... de nem szeretnék kijönni a gyakorlatból, mire sor kerül rá. Mert van esélye. És nem, nem mondok többet.

A nap, amikor isten lába büdössé vált

És nem is kicsit.

Kitűnő

lettem. Mármint az iskolában. Bár - gondolom - inkább azzal tűnnék ki, ha nem lennék az. Persze nem tudhatom, Neptun titokzatos istenség, megőrzi az általa elnyelt személyes adatokat.

Szünet

én: sajnálom, V., de én mégsem leszek a jövő héten szabadságon, mert vidékre küldtek három napra... meg aztán a jövő héten is... de elmehettek ketten is E.-hez (kedves E.! reméljük, olvasod! bár még majd fel is hívunk, hogy mehetnek-e)

V.: miért, Á. sem megy a jövő héten iskolába?

én: nem, náluk is tűzszünet lesz

V.: mi?

én: náluk is lesz tűzszünet, de nem egész héten

V.: tűzszünet?????

én: igen, miért... öhm... nem.... igazából síszünet lesz, nem tűz, hanem sí... hát persze...

Négy főnököm van

és mind azt hiszi, ő az igazi.

ugyanolyan vagyok

az a hír, hogy nincs hír

(az utazás jó volt, nagyon jó, arról majd máskor... egyszer... talán... hiszen még Krakkó és Prága is várat magára)

A tér-idő görbületről

Ma írtak nekem egy válaszlevelet egy munkahelyről, hogy sajnálattal értesítenek, hogy nem vesznek fel. Szeptember első felében adtam be az önéletrajzomat, majd szeptember végén mondtam nekik én, hogy köszönöm, mégsem. Ennyi idő kellett nekik a felejtéshez.

Volt egy nap a múlt héten (szerintem rá fogtok jönni, hogy melyik), amikor minden dokumentumot így dátumoztam meg: 2018. 01. 62. Nem tűnt fel. Akkor sem, amikor szólt miatta valaki. Úgy kellett kiverni a szememet vele fejemből a fals számozást. Dallamok szoktak így tapadni, mint ez a hatvankettedike. 

Azt hiszem, mostantól minden posztom alá odaírhatom, hogy #midlifecrisis

Mostantól pedig csakazértis

örülni fogok a születésnapomig tartó egy napnak, a születésnapomnak, és egyáltalán, minden napomnak, örülni fogok az öregedésnek, a télnek, a hidegnek, a hónak, a jégnek, a tegnapinál már jobb nyakamnak, örülni fogok a tavasznak, a nyárnak, az ősznek, az új télnek, örülni fogok a testemnek, hogy van - de annak is, ha sikerül javítani vagy szépíteni rajta, örülni fogok, hogy sokat dolgozhatok érdekes helyen, de annak is, ha mégsem hosszabbítanak meg a próbaidő után és elkezdhetek valami újat (jó, azért annak nem fogok annyira örülni, bár nagyon lóg a nyelvem). És már előre örülök az utazásnak, annak a sok mindennek, amit enni látni fogunk, és a hazaérkezés után a munkának megint, és annak, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy egészséges legyek. Jó, ma még megittam egy üveg kólát és van nálam három kis csoki is... azokat majd elajándékozom és annak is örülni fogok. Ma a macska belémtörte a kemény bajszát, a hasamba, de nem azért, mert az olyan kemény kockahas, hanem mert annyira bújt az okos fekete arcával hozzám. Ennek is örülök.

Kezdődik

Azt hiszem, az idei születésnapommal végérvényesen belépek az öregasszonyok, a nyanyák, a mamókák,  a vénségek, mámikák (stb rokonértelmű szavakkal jelzett nők) világába. Régebben úgy képzeltem, ez lesz majd a fele. Régebben sok mindent képzeltem, na. Mert akkor még volt képzelőerőm. Meg mindenféle erőim voltak még. Ma meg? Ma meg már semmilyen erőm nincs. Úgy kezdődött az év, hogy rögtön másnap nagyon beteg lettem. Azóta sem hevertem ki teljesen - de az új munkahely meg a vizsgaidőszak* nagy úr. Aztán egy kissé sietős reggelen két (vagy három?) hete pénteken azt mondta a jobb térdhajlatom a lábam külső oldalán, hogy reccs. Napokig nem tudtam még aludni sem a fájdalomtól, nemhogy ránehezedni. Mostanra mintha már javulna. De ma reggel fésülködés és az azt követő kissé hirtelen fejfordulatkor azt mondta a nyakam: reccs. Ilyenkor mindig úgy képzeljétek, hogy kívülálló számára is hangos reccsenés történt - csak kívülálló nem volt sehol. Azt hittem, menten leesik a fejem. De nem esett le, bár mostanra kezd körvonalazódni bennem az az elképzelés, hogy talán jobb lenne úgy. Nem tudom forgatni a fejem. Emelni sem. Lehajtani sem. Mr a lapockám közt is égetően fáj a gerincem. A fejem pedig a tarkómtól a homlokomig, mintha egy elég erős satuba zárták volna. Masszíroztam - nulla siker. Vettem rá Flektor tapaszt, nulla siker. Próbáltam tornáztatni. Röhögséges eredménynek mondanám, ha tudnék röhögni. Nem tudok. Harapni sem. Nyelni is alig. Gyanítom, hogy ez a nyaki szakasz kisérvesedése. Attól tartok, pontosan tudom, miről beszélek. Ki van fizetve az utazás és a szállás. Határidőim vannak. És hányingerem egész nap. A születésnapom nyilván fájdalmak közt telik majd. Mint ezután mindig. Már sírni sincs kedvem. 

*eddig négy darab ötössel állok a tabellán. A többiek jegyeit nem ismerem, a Neptunban az nem szokás.