Persze igazából tegnap szereztem és hétfő reggelre jött ki, csak utalni akartam egy ikonikus film címére, amit amúgy sosem láttam, de mivel az izomlázat is a közelmúlt (vagy ez már régmúltnak számít?) csillogó világában szereztem, de legalábbis az azt felelevenítő múzeumban, ideillőnek éreztem.
Nem tudom, ti szerettek-e flipperezni, jártatok-e valaha játékteremben, egyáltalán, tudjátok-e, mi fán terem egy játékterem? Nos, én talán kétszer-háromszor voltam, de mindig némi félelemmel és undorral vegyes lenéző bizalmatlansággal kezeltem az ilyesmit (ó, az előítéleteim!) - és hát valljuk be, elég rossz hírű intézmények is voltak ezek. A bűn talmi csillogással felcicomázott barlangjai, ahol kétes egzisztenciák és alkalmi szerencselovagok alkoholgőzben és cigarettafüstben várták az életet megváltoztató nagy nyereményt. Persze sosem változott semmi.
Amikor A.-val megismerkedtem, hamar kiderült, hogy ő szeret flipperezni és vele hamar megkedveltem én is ezt a játékot. Persze a miliő más volt, nagyon más: mi számítógépen játszottunk otthon pizsamában, ez nem szerencsejáték volt, hiszen sem veszíteni, sem nyerni nem lehetett igazán. Itt az ügyesség, reflexek, gyorsaság, pontosság számítottak, saját ponttáblázatunkra tudtunk csak felkerülni, majd még feljebb, saját és egymás rekordjait döntögettük, és néha flipperpartikat is szerveztünk A. néhány barátjával, ahol persze volt házi tatár beefsteak, sör, meg még cigarettafüst is, mert a kezdetek kezdetén még dohányoztunk, később pedig elnézőek voltunk a továbbra is dohányzó barátokkal.
Aztán a gyerekek megjelentével a flipperezés teljesen elmaradt - és őszintén szólva nekem egyáltalán eszembe sem szokott jutni az elmúlt 16-18 évben . Mígnem Krakkóban - amiről azért majd egyszer még írni fogok - fel nem fedeztük, hogy létezik flippermúzeum. Ahová A. mindenképp el akart menni, én pedig nem, mert a játéktermek bűze idéződött fel emlékeimben. Úgyhogy A. és a gyerekek elmentek, én pedig kékvérű entellektüell módra az óvárosban csavarogtam templomokat fotózva. Ők nagyon jól érezték magukat, én viszont egy idő után elszégyelltem magam, hogy nem követem A.-t és az ő vágyait (holott ő is eljött velünk Auschwitzba, amit én forszíroztam, hogy muszáj, pedig finoman szólva is egyetlen porcikája sem vágyott oda - engem sem a vágy vonzott, nyilván, értitek...) Szóval, visszafordultam, de már nem találtam ott őket (bár végül kiderült, hogy még ott voltak, csak egy mélyebb bugyorban másik , rejtettebb folyosón). Szóval, summa - summárum, már akkor elhatároztam, hogy kárpótolom A.-t és flipperezek vele. Nagy meglepetésemre kiderült, hogy itthon is létezik flippermúzeum, így a tegnapi nap egy részét ott töltöttük. A múzeumban. Izzadtra flipperezve magunkat. Nem a virtuális, hanem a vérrög valóságban. A gyerekekkel együtt, naná. És úgy tűnik, én aztán beleadtam apait-anyait, mert mára olyan kézizomlázam kerekedett, hogy alig tudok fogni. Gépelni is, úgyhogy érezzétek nagyon megtisztelve magatokat, hogy mégis azonnal megírtam a sztorit. Flipperezzetek, jó az!
