Szerencsés

Beszélgetek V. egyik régi osztálytársának anyukájával. Amikor V. felvételizett négy éve még alig néhányad magával az osztályból, csúnyán kibeszélték, és kárörvendtek is többen, hogy nem vették fel*, csúfolták. Túl nagyra tartom a gyerekeimet - hallottam vissza ettől-attól.  Aztán két éve nagyon sokan próbálták még az osztályból, de egyedül neki sikerült. Elég magas írásbeli és szóbeli pontszámmal ahhoz, hogy semmiképp ne a véletlennek tudjuk be a sikerét. Szóval beszélgetek az anyukával, kérdezem, hogy vannak. Nem jól, mondja, az osztály borzasztó lett, iszonyú nagy a fluktuáció a tanárok közt, egyre gyengébben teljesítenek a gyerekek. Nem csodálkozom, negyediktől hatodikig pont ez volt a trend, nem véletlenül biztattuk felvételizni. Mondom az anyukának, hogy megértem, nekünk is szörnyű stressz volt a felvételi, különösen a negyedikes kudarc után, szóval, drukkolok nekik nagyon, kitartás, satöbbi. És hogy nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy idén ez már V.-re nem vár. Igen - mondja az anyuka - V.-nek hatalmas szerencséje volt, egy született mázlikirálynő. Mi? - döbbenek meg majdnem. V. olyan céltudatosan és kitartóan készült, hogy már mi is sajnáltuk néha a hétvégi meg az esténkénti tesztmegoldások miatt. De elnyelem a méltatlankodásomat, nem háborodok fel mégsem. Sőt, ne is vágom az anyuka arcába, hogy V. mázlija tényleg születéskori, sőt, egyenesen genetikai adottság. Semmivel nem lehet überelni, hogy épp mi vagyunk a szülei. (nagyarc - na, de tényleg)

* mire hazaért az írásbeliről, 39 fok felett volt a láza - gondolom, nem volt így betegen könnyű koncentrálni, de még így is magasabb pontot írt, mint az osztálytársai, és egyébként fel is vették volna oda, ahová két-három osztálytársa elment, de mi egyetlen iskolát céloztunk meg, úgyhogy a többibe nem írattuk be

és az életet nem lehetett kibírni vele, mert félig főtt petesejtet adott reggelire

Igazából a kimchiről lesz szó, mert ma van a nagy nemzetközi kimchikészítő nap. Illetve koreai, mint a kimchi maga, de a google felkarolta és a mai napi logóját a kimchibe való zöldségekből állította össze. Szerintem szép szokás. És a kimchit is már rég ki akartam próbálni (enni már ettem, Prágában a japán étteremben (igen, tudom, hogy eredetileg ott főleg csehek élnek, de a japán étterem a szusijával, a kimchijével és minden egyébbel együtt tökéletes volt, épp a szállásunkkal szemben - még ez is hozzá)), aztán próbáltam itthon is, az nem volt finom, szerintem olyasféle  szégyenletes semmi emberek készíthették, mint akik a kovászos uborkához ecetet tesznek (na, de tényleg, álljon már meg a menet!) Szóval a google címlap jóvoltából ma végre elolvastam, mi minden kell az autentikus(ra hajazó) kimchibe. Persze többféle receptet is találtam, végül ez az összetevőlista nyert, mert

1 kínai kel - pipa (hetek óta fonnyad a hűtőben)

1 jégcsap retek - pipa (bár három sörretek volt, de ekvivalensnek éreztem)

2 szál sárgarépa - pipa (reszelt zacskós répa is volt itthon, királyság!)

3 újhagyma - - pipa (fehér salátahagymánk volt)

5 gerezd fokhagyma - pipa (még több is van!)

1 evőkanál reszelt gyömbér - pipa (bár a friss gyömbérem eltűnt, van szárított)

2 evőkanál méz - pipa (bár ezt végül kihagytam)

1 evőkanál mogyoróolaj - pipa (és ezzel elfogyott a mogyoróolajam, pedig imádom)

csilipaprika ízlés szerint - pipa (porból - de hát mi is abból és azzá nem is akartam túl csípősre)

halszósz .... izé... micsoda? ... vagyis... a múltkor mintha vettem volna, bár gőzöm sem volt róla, mire való, de nem bírom otthagyni a boltokban a teljesen értelmetlen cuccokat, szóval, megnézem a kamrában és - pipa

só -pipa (innen a Himalájából, úgy ám!)

Ez egy háromliteres üveg, már pusztán bekeverve is finom, alig várom, hogy a tejsavas erjedéssel még egy kicsit javítson magán. Gondolom, hasonlóan működik, mint a már emlegetett kovászos uborka. Legközelebb talán egy kevés rizslisztet is szórok rá, de az most nincs itthon.

Receptlelőhelyek (bár az enyém nem is ilyen, meg nem is olyan):

ázsiafun

életmódos

eszter

házikó

túltoló

Én igazán bírom a karácsonyt, jól viselem az akár napokig is tartó ünnepi hangulatot, nincs ellenemre a finomságok özöne, nem terhes számomra az ajándékozás, sőt, a giccsparádé is meg tud ríkatni ideig-óráig - szóval, rám tényleg számíthat a karácsonyipar, ha nem is vagyok cápa, de még nagy hal sem a vásárlók tengerében - de a karácsonyi mintás vécépapír azért meglepett. És nem vettem, bár nem volt lényegesen drágább a megszokott báránykásnál (nem húsvéti, kommersz pihe-puha bárányka) - de a füzérbe fűzött arany csillagok látványa a tekercseken azt a nem túl komfortos érzést keltette bennem, mintha használatkor díszes aranyos szögesdróttal kéne karcolgatnom az alfelemet.

Itt nem viccelnek

Az új munkahelyemről egyelőre annyit, hogy van némi átfutási idő, míg a teljes nemzetbiztonsági átvilágítás felvételi procedúra lezajlik, így még nem kezdek azonnal dolgozni. Gondoltam, csak jobban fog menni minden, amikor majd kezdeni kell, ha legalább a nullpontig eljutok az ismeretek szintjén (mégis, mivel fogunk majd ott foglalkozni, témakör, szakszavak, ilyesmi), így e-mailben kértem némi szakirodalmat, hogy felkészülhessek, és ne tűnjek sokkal hülyébbnek, mire kezdeni kell, mint egy sima kezdő, aki most lép be az élet kapuján. Meg hát milyen jó, hogy már most látják, hogy érdeklődöm* - gondoltam. Nos,  kezdésként megdobtak mintegy ötezer oldallal, azzal a megjegyzéssel, hogy belsős anyagokat még nem küldhetnek, csak amikor már teljes jogúan bent leszek, de akkor majd még lesz az is. Még az is felmerült bennem egy pillanatra, hogy kellett ez nekem? Nem lenne jobb mégis a helyi pékségben elvállalni a reggeli műszakot? Lenne abban is kihívás, nem könnyű feladat a szendvicskészítés sem...

* amúgy valóban érdeklődöm, de nagyjából olyan váltás az eddigiekhez képest, mintha a baleseti szemészetről nyergelnék át pszichiátriára egy kórházon belül

A nagy vendégség

Éhen, szomjan nem vesztünk, volt minden, de legalábbis sok minden: székelykáposzta oldalassal házi savanyítású káposztából, ötféle pizza (házi - sonkás, kolbászos, gombás, négysajtos és kagylós), pogácsa, torta, szénsavas és mentes víz, többféle rostos gyümölcslé és többféle tea, kávé, meg némi alkohol, de inkább csak a felsorolás szintjén, kérni azt nem kérte senki. Nem vagyunk mi olyanok. A színes terítővel terített asztalok (svédasztalban gondolkodtunk) mellett székek, fotelok, nagyjából körberendezve. Megfelelő kommunikációs teret alkotva. Hideg, esős, szeles őszi nap, fűtés, világítás a kor és az évszak normái szerint. Volt nevezetes alkalom is, a nemrég múlt születésnap - és hát a szeptemberi temetés óta most jöttünk össze először.  Eggyel kevesebb teríték kellett volna, ha rendesen megterítünk - talán ezért is volt könnyebb így svéd módra. Mindenki csinos, magához és ízléséhez mérten. Elhangzottak szakállas viccek, családi anekdotáknak álcázott fantázia szülte magánszámok, receptek (káposztára, pizzára, tortára, de még tán a teára is), a nagymagyar hiszekegy (valami nagymagyar történetbe ágyazva?) kétszer is, hogy halljuk már meg végre - de nem volt rá fogadókész vájtfülű  közönség (én a családi alkalmakkor olyan illedelmesen fogom be a szám hasonló ügyekben, mintha nadrágszíjjal neveltek volna hallgatásra, kimegyek inkább a mosogatógéphez, az úgy duruzsol, olyan otthonosan!), a mai fiatalság szapulása életén (célok, elvek) való mélységes döbbenet és sajnálat (már nem olvasnak! olvasnak? de mit? az már nem olyan! bezzeg mi a műveltséget az iskolapadban szívtuk magunkba, de még hogy! örök érvényűen, naná). Sztorik - jó esetben ismerős - másokról, de sokszor idegenek nagyon kedves unokáiról. Aztán  a megmaradt ételeket elcsomagoltuk, vigyen mindenki haza csak menjenek már jut is, marad is. A nyitott ajtóban órákhossziglani  búcsúzkodás (majd felhívlak, tettél nekem abból is? hol a kabátom? milyen csinos kis táska! miért van itt ennyi cipő? a gyerekek hogyhogy nem jönnek le elköszönni?), közben dől be a fagy, ki a káposztaszag. Aztán elhúztak elindultak  végre, mi lerogytunk a szépen körberendezett bútorokra a maradékok közé, gyújtottunk három színes gyertyát és beszélgettünk pár órát kettesben (plusz egy macska), míg a mosogatógép tette a dolgát. Pótoltuk a pótolhatatlant, nevezetesen azt, hogy a vendégek családtagjaink már évtizedek óta elmulasztják megint elfelejtették megkérdezni, A. és V. miért szeret karatézni, miért és hová járok iskolába, mit tanulok, melyik országos versenyt nyerte meg Á., mit gondolnak a lassan felnőtt gyerekeink a világról azon túl, amit háromévesen már egyszer elmondtak, van-e új munkahelyem, A. meggyógyult-e, meg egyáltalán, egyetlen kurva szó sem esett arról, hogy hogy vagyunk mostanában.

Mentett kutya

Az van, hogy egy jó hangulatú, bár elég izzasztó állásinterjú után felhívtak, hogy mehetek hozzájuk, ha akarok, én meg rábólintottam, hogy igen - és most nagyon izgulok. Több összetevős az izgalmam - egyrészt a normális hogy lesz, milyenek lesznek a munkatársak, milyen lesz a munka maga, fogok-e mindent tudni, elég gyorsan tanulok-e, jól választottam-e, ők jól választottak-e velem, stb. Másrészt a normális helyzeten túl eléggé aggaszt, hogy nagyon hosszú volt a kihagyás - ugyanakkor sajnos cseppet sem pihentető. Nem érzem magam topon, stresszes vagyok - és hát az egészségügyi problémáim is nagyon-nagyon nyomasztanak. Ugyanakkor van egy nagy külső és belső nyomás is abba az irányba, hogy dolgozzak már végre (nem A. felől jön, lehet, hogy a belső nyomás a nagyobb és a külsőket csak vélem... nem tudom). Boldog vagyok, hogy végre valaki kiválasztott, komolyan, úgy örülök,  hogy végre kellek valakinek, mint egy menhelyi kutya - de nem csak azt nem tudom, milyen lesz az új gazdám, hanem abban sem vagyok biztos, hogy én milyen kutya* vagyok, öleb, véreb, vadászkopó, juhászkutya - vagy egyéb.

* és azt sem tudom, miért hasonlítom magam egy kutyához, amikor macska vagyok a macskákat kedvelem

Cukrászati szakcikk

helyett megmutatom a tortát:

Citromos vajas piskóta áfonyás-vaníliás mascarpone krémmel - finom lett - és nagyon lila!

Nálunk egy gyereknek* is lehet igaza

én: nagyon jó lett a hajad**! neked is tetszik?
Á.: igen, jó lett
én: kedves volt a fodrász? (milyen hülye kérdés, tudom, hogy nagyon kedves)
Á.: igen, kedves volt
én: és jó illatú a hajad? (az enyém mindig, imádom)
Á.: nem tudom
én: hogyhogy nem tudod (érdektelen büdös kölyök)
Á.: honnan kéne tudnom? nem tudom megszagolni saját hajamat
én: hú, tényleg... ez igaz lehet... oké, igazad van, hülye kérdés volt


** fodrásznál volt, életében először - amióta én járok, bevadultam, már mindkét gyereket is elküldtem, egyedül A. haját vágom én lassan 22 éve

* Már amennyiben gyereknek nevezünk valakit, aki egy órán belül 16 éves lesz (és mindenre, az érzésekre, a képekre, a hangokra, de még az illatokra is emlékszem 16 évvel ezelőttről: amikor tizennegyedikére virradó éjjel arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz, a gyors zuhanyozás, az izgalom, a taxi, meg a taxis, akinek nem esett le, hogy éjjel három körül egy nagy hasú nő bőrönddel meg egy pasi, akik a kórházhoz hajtatnak, szülni mennek, a langymeleg (ami aztán olyan hirtelen váltott át hidegbe, hogy a kórházból való hazaérkezés után hetekig reszkettem a hidegtől, nem tudtuk 16 foknál melegebbre fűteni a lakást), aztán a várakozás, nincsenek fájások, nincsenek kontrakciók, ha lehet, nem szeretnék császármetszéssel szülni, már lassan kétéves a hasamon a  heg,  nem szép emlék, nagyon szomorú, azóta is fáj) szóval várunk - de hiába várunk, nem fáj, nem tágulok, ugyanott tartunk, mint az október 23. utáni túránkon, amit kissé elméreteztünk, mert én korábbról úgy tudtam, ebéd utáni sétaként simán tudok tizenöt kilométert gyalogolni, igaz, korábban sosem próbáltam épp egy hónappal a kiírt időpont előtt, ott az erdőben hamar kiderült, hogy a szó legszorosabb értelmében terhes vagyok, a végén már kórusban drukkoltak a népek, hogy eljussak a buszmegállóig, és egyenesen a kórházba mentünk, annyira bekeményedett a hasam, akkor egy ujjnyi volt - és aztán ugyanannyi még november tizennegyedikén, aztán tizenötödikén is egész nap, délután négyig. Akkor azt mondták, nem várunk így tovább, úgyhogy jött az infúzió, na, az már masszívan fájt, kétperces fájásokkal indítottam délután négykor, este nyolckor már úgy éreztem, én magam vagyok a csontig hatoló puszta fájdalom, legszívesebben minden vizsgálatkor lerúgtam volna a doki fejét (el sem tudtam képzelni korábban, mennyire mélyen gyökeredzik bennem az udvarias úrilány), de tágulni nem tágultam egy millimétert sem. Emlékszem a félhomályra, az jólesett, a kijelzőre az ajtó felett, másokra, amint a szomszédos szülőszobákba jöttek, szültek, mentek, de a félhomályon kívül nem esett jól semmi, sem testhelyzet, sem senki ember, és amikor azt mondta az orvos, éjfélig meglesz, sírva fakadtam, hogy addig nem bírom ki (ő pedig később elmondta, hogy az ütemet tekintve a másnap delet tartotta reálisnak), és fájt, és fájt és fájt, vizsgálat, egy ujjnyi, ne aggódjon, martine, éjfélig meglesz, változatlan státusz, adjunk-e még, fáj, fáj, fáj - aztán egyszer csak mindezek tetejébe úgy éreztem, nagyon ciki, muszáj kimennem a mosdóba, de mindenképpen. A. szólt a szülésznőnek, ő jött, azt mondta, nyugi, hoz valami tálat, én meg azt, hogy nem bírom a tálig, és amikor odanézett, már látszott Á. fejecskéje,  nézze, apuka, mennyi haja van! A. nézte, közben kiabáltak a dokinak, épphogy odaért, egy levegő, egy nyomás, és kint volt a feje, néhány perc múlva pedig egészen. A hasamra tették, még megvolt a köldökzsinór, A. vághatta el (nagyon kemény ám! - mondta) - és az újszülött Á. édes tekintetét sosem fogom elfelejteni, nagyon kék szeme volt, az egyikben apró vörös pötty, egy kis bevérzés, és ahogy rám nézett, az bármit megért. Mondtam neki, hogy szia, én vagyok az anyukád. És megígértem neki, hogy mindig mellette leszek és sosem fogom cserbenhagyni. A keze pontosan olyan volt, mint az enyém kicsiben, az ujjai, a tenyere - tökéletes volt, és a tekintete, atyaég, mintha a világmindenség született volna meg. Sokáig nézelődött, tökéletes volt és olyan hihetetlenül ismerős azonnal.

nálunk a november

a mai nap summázata (bár hol van még a napvég?)

Bármely gond vagy probléma végtelenül egyszerűen megoldható, vagy a jelentősége a teljesen lényegtelenig bagatellizálható, amennyiben mi magunk nem vagyunk nyakig érintettek benne.