Időkérés

Mennyivel az aktuális esemény előtt láttok neki kilakkozni a körmötöket? És mennyi időt vesz igénybe ez a tevékenység (két kézzel és tíz ujjal számolva)? Mert nekem ma sem jött össze...

művészbejáró

- szia! mit adhatok?
- szia, két jegyet kérünk 18.15-re,  Testről és lélekről
- csak egy jegy van
- mi?
- már csak egy jegy van...
- az kevés...
- na, kéritek?
- nem lehetne betenni egy pótszéket?
- nálunk nincs pótszék
- akkor nem kérjük

(basszus, nehogy már, bakker, egy jegy, ezt nem hiszem el.... a szakállasék vették meg a másik pénztárnál, ha az a nő nem furakszik elénk a béna vécés kérdésével, mi kértünk volna előbb, ezt nem hiszem el, egy jegy van már csak a filmre... akkor mit nézzünk? nincs más... nézzük meg a műsort... sehol semmi, ilyenkor nincs más itt sem... elolvasod a többi mozit? jó... halál... gyilkosság... űr...  halál az űrben... gyilkosok az űrből... gyilkosok és halál... űrgyilkosok... űrhalál... halálűr... holtak és gyilkosságok... idegenek az űrből... idegen halottak... idegen gyilkosok... gyilkosságok egy idegen bolygón... zűr az űrben... idegen halottak egy másik bolygón... ÁLLJ!!!!!!!... ezeket utálom!!! jó, akkor mi legyen?... ha már bejöttünk, jó, legyen a Puskin 20.45-től... addig sétáljunk... jó, csak előbb vegyük meg a jegyet, kettőt, ezt nem hiszem el, hogy csak egyetlen jegy volt már csak)

Ó, ez az utóbbi évek legjobb filmje volt, imádtam végig, minden percét!

(tegnap V.-vel A kört néztem meg, na, az viszont... khm... elég didaktikus szar lenne, ha sikerült volna jól megcsinálniuk, így csak egy didaktikus fércmunka, brrr)

Kertiparti a szomszédban

A gyerekek a kertben vannak,
a felnőttek pedig a házban.
A felnőttek ott bent nyugodtak,
de kint a gyerekek nagy lázban.
Itt biztonságos nagyon a kert
ezt minden benti felnőtt tudja,
a gyerekek meg kint drukkolnak
míg a Kefir a Masnit dugja.
Így hajrázik a gyerekkórus:
dugjad Kefir! Add meg jól neki!
Kefir, a háziak kutyája
ezt a dolgot örömmel teszi.
Házat védeni lusta mindig
csak a szomszédokat ugatja
és hát most is elemében van,
hogy a vendégkutyát lyuggatja.
A kicsik biztatják az ebet,
Ne hagyjad abba, csináljad még!
Jön a házigazda egy tállal
bent a sült, kint az ő feje ég.

A mai nap hőse

Egy Vietriből származó,  évek óta fületlenül élő és néma alázattal szolgáló kávéscsésze. Megittam a teraszon a kávét (amikor még sütött a nap), letettem a kis csorba csészét magam mellé - majd amikor cseresznye ellenőrző körútra indultam, véletlenül felrúgtam. Ő bátran végigpördült a terasz kövén, élesen koppanva minden fokon legurult a lépcsőn - majd épségben megállt a füvön.

(az Olaszországból származó különlegesen szépséges tárgyaimat amúgy is mágikus imádattal veszem körül, mert Olaszországba nem lehet elégszer menni, nem lehet elég időt ott tölteni, egyszerűen imádom)

Partizánakció

Vettem ma egy cuki piros biciklit, Partizán a neve. Nem versenybringa, inkább  vicces élménykerékpár. Biciklizni fogok minden nap valamennyit. Ma még csak egy egészen kis kört mentem vele, de nagyon nevet az arcom, miközben tekerek. Remélem, hamarosan a combizmaim is keskeny, hosszúkás  mosolyra húzódnak.

Az alternatív valóságba merítkezve

Először úgy ébredtem, hogy én vagyok az épp férjét vesztett Szabó Magda, aki a fájdalomtól nem tud aludni (és noha ébredés után tisztáztam magammal, hogy hála istennek én nem az írónő vagyok, a rettegő, kínzó fájdalom maradt, így aludni továbbra sem tudtam).

Aztán mégis elaludhattam, mert újra álmodtam, most azt, hogy külföldi konferenciára hívtak Japánba, megvan a repülőjegyem (csak oda), persze, japánul van rajta minden. Elindulok (rettegek a repüléstől), de az átszállásnál (már Japánban? Kínában? Vietnamban?) lekésem a gépet, nem tudok japánul (kínaiul? vietnamiul?), nem tudok elolvasni semmit, angolul sem tudok, nem tudok segítséget kérni, felhívom A.-t a mindjárt lemerülő telefonomról, aki azt tanácsolja, szökjek fel egy gépre, aztán tegyek majd úgy Tokióban, mintha mindig is a csoporttal lettem volna, mert különben visszafizettetik a konferencia árát. Megérkezem Tokióba éjjel. Nem ismerek senkit (amúgy gyönyörű, ki van világítva, olyan, mint a francia riviera), csatlakozom egy európainak kinéző csoporthoz, pezsgőzök a teraszon, rettegek, hogy ez nem az én csoportom, és különösen, hogy visszafelé nincs jegyem, már telefonálni sem tudok, nem beszélek semmilyen nyelven. Megszólítom az őszes, szakállas Johnt vagy Georgot, aki konyakot szürcsölget a korlátnál - szerencsére törtmagyar, van kihez szólnom. A csoporttal megyek.

Aztán később egy magyar? konferencián? úttörőtáborban? vagyok résztvevő, ahol annyit kakálok (sorry, olvasók), hogy teljesen megtelik a vécécsésze, de annyira, hogy az öblítőgombot is eltakarja, de nagyon gyorsan el kell tüntetni, mert jönnek a festők (egy üres gurigával nyomtam meg a gombot, a szar eltűnt, halleluja) - akik aztán bent sertepertélnek még órákig, holott zuhanyozni is akarok. Közben bejön a tai chiről megismert munkapszichológusnő és kedélyes társaságot is gyűjtve maga köré teadélutánt tart a fürdőszobában. Én eközben az ablakon lévő léckarnist és az azon függő lila kockás függönyt próbálom megjavítani, példának okáért az ablakszárnyakat párnákkal kitámasztani és a függönyt a hajcsatommal a karnisként funkcionáló léchez rögzíteni, mert a hátsó focipályákról több osztálynyi focizó kamasz épp a szobába bámulhatna, ha akarna - elég nagy fürdőszoba amúgy, vannak benne ágyak is (rozoga rekamiék és sezlonyok - ha mondanak valakinek ezek a szavak valamit), félő, hogy ott akar aludni a pszichológusnő is, pedig ez az én (fürdő)szobám.

őskáosz

gyorsan lebomló nejlonzacskókba csomagoltam el az életem darabkáit egykoron, most sűrű fehér pelyhekben hullik a nejlonpernye a fejemre, a szétválogatott életdarabok meg összecsúsztak, összekeveredtek, rám dőltek, körmömre ég a sok lézernyomtatott vacak, senki vagyok, elveszett a bizonyítványaim színe-java, a nyolcosztályt sem tudom hitelesen igazolni (fénymásolatban bezzeg dögivel a diplomák, azt hiszem, nekem inkább közjegyzőt kéne tartanom itthon macska helyett, nem tud valaki egy helyes örökbe fogadható vöröset?)

singing in the snow

A MÁV nagy napja

Reggel óta szakad a hó. Visszatekertük a naptárat. Még mindig április van. Remélhetően Sosem lesz olyan nap, amikor a mainál is több káromkodással megértéssel fogadják majd az utasok hoppon maradt emberek a több órás vonatkéséseket (értsd: valóban több órás), avagy azt a hírt, hogy miért nem járnak egyáltalán a vonatok. Miért is járnának? Ilyen időben mindenki üljön a kandalló mellett forró csokit szopogatva vagy fogadjon aranycsengettyűs lovas szánt.

Nem szeretném

ha az lenne a 2017. év egyik legmeghatározóbb élménye, amit majd mesélgetek nyugdíjas öreg koromban az unokáimnak, hogy április 19-én öklömnyi pelyhekben esett a hó, meg is maradt, például az épp virágzó orgonán, gyöngyvirágon, lila akácon, nézzétek, gyerekek, képem is van róla! (kép évekkel később) Bár momentán épp úgy tűnik, hogy ilyen abszurd izgalmakra kell berendezkednem - beleszámítva azt az állapotot is, hogy noha munkahelyem már nincs, megoldandó (és addig fogat összeszorítva, csikorgatva elviselendő) munkahelyi gondjaim még maradtak szép számmal.