Az életnek tanult

én: van otthon banán?
A.: nincs
én: jaj-jaj-jaj-jaj-jaj
A.: hm?
én: banánturmixot akartam inni
A.: majd holnap
én: de semmire sem vágyom most jobban, mint egy banánturmixra
A.: van eper a mélyhűtőben
én: igen, az eperturmix is jó lenne
A.: de?
én: de nem bírok jeges dolgokat inni ma
A.: majd meleg tejjel csinálom
én: hú, te nem hiába végeztél fizikus szakot! igazi zseni vagy! hurrá!

Sötét város

Ma, amikor eljöttem bentről, már jócskán sötét volt, de még nem volt túl késő, körülbelül hat óra. És hideg, eléggé. És el is voltam foglalva a saját kis hülye gondolataimmal. Kiértem a főútra, megálltam a megállóban, sorban húztak el a jobbnál jobb buszok - csak az nem jött, ami nekem kellett volna. Vártunk jó néhányan a kis üvegkalitka körül, meg hát jöttek-mentek is az emberek, mert ez egy elég forgalmas főút. Autóügyileg még inkább. És akkor egyszer csak jött egy fiatal lány, olyan huszonéves forma. Jól öltözött - vagyis csak simán rendesen (már amennyire ezt a sötétben meg lehetett állapítani), az egyik kezében volt valami nagyobb nejlonszatyor - és a lány hangosan zokogott. Nagyon hangosan, nagyon sírt. Méterekről lehetett hallani, holott az autóforgalom amúgy minden emberléptékű zajt elnyom. Jött a lány, sírástól eltorzult arccal, üvöltve zokogott. Megnézte a megálló tábláját és tovább ment - de még sokáig hallatszott, ahogy sír. Nem szólítottam meg - valahogy túl gyorsan jött és túl váratlanul, meg nem is tudtam, mit kéne mondanom neki, mert a segíthetek-e valamit túl triviálisnak hangzott (magamban), mert hogy segíthetnék valakinek, akinek most halt meg az anyja vagy a gyereke - nagyjából ezeket tudtam elképzelni, hogy én ilyesmi esetekben válnék ilyen önkontroll vesztetté, hogy semmi nem érdekel, hogy a mínusz tizenötben, amikor fáj a bőr, tátott szájjal üvöltve zokogjak. Aztán gondoltam, hogy utánaszaladok és megkérdezem, kell-e neki egy zsebkendő - aztán azt gondoltam, kisebb gondja is nagyobb lehet egy nyomorult zsebkendőnél - szóval, nem mentem utána, hanem csendben elsírtam magam, hogy milyen sötéten gonoszak vagyunk ott mind az utcán, hogy szó nélkül hagyjuk elmenni magunk mellett ezt a lányt. Nagyon bánom, hogy nem szóltam hozzá. Remélem, jobban van már.

Egy pillanat...

már jövök is... köszi, hogy így vártok, drukkokkal, meg minden... nincs semmi... én elmondtam, rajtam aztán nem múlt semmi... mondtam F.-nek, hogy felmondok (nem nála kell, ő csak egy velejéig pszichopata munkatárs) - de a tulajokat hiába hívtam, hogy mikor érnek rá egy személyes szpícsre, csak majd egyszer - na, én náluk tudok felmondani. Van az egyik, amelyik nem ír alá, meg semmi - de kedves, vele szoktunk együtt dolgozni, korrekt, normális pasi, ő adott holnapra időpontot. A másik - aki jogosult aláírni, az nem kedves. Vagy az, de nincs agya.  Vagy van, de disznóagya van. Mittudomén. Nincs sok közös témánk, nem is találkozunk gyakran. Most sem még. Szóval, nem beszéltem senkivel még, írásban pláne nem (személyesen akarok beszélni, de a felmondás csak írásban érvényes). Így alszik az ügy. Hihetnénk. De nem. Mert F. nem szólt semmit. Miután kijöttem tőle, bezárkózott a szobájába, a telefonját sem vette fel órákig. A szomszéd szobáról beszélünk. Eljátszottam a gondolattal eszembe villant, hogy mi van, ha infarktust kapott vagy agyvérzést. Aztán délután berontott hozzám azzal, hogy ki mindenkit hívott fel a hírrel és úgysem tehetem meg, mert nem szabályos. Nem léphetek le csak úgy. Csak úgyon azt érti, amíg neki megéri anyagilag, hogy ott vagyok. Nem kértem, hogy kürtöljön. Azért szóltam neki először, mert egy szentimentális lúzer vagyok, aki azt képzeli, a közvetlen kollégának mégiscsak tartozom annyival, hogy neki szólok elsőként, még ha utálom is. Mert vannak közös projektjeink. Nem én akartam. Most már mindenki tudja - de én még nem tudom, hogy pontosan mit is, ki mindenki és pláne, hogy milyen interpretációban.  Lehet, hogy letagadom az egészet, hadd égjen F. Innen lesz szép nyerni nem durván pofára esni. Ennek ellenére megkönnyebbültem. Meg mertem lépni végre - az csak a kár, hogy igazából hat-nyolc éve kellett volna.

Előre látok

V. tegnap szólt, hogy mindjárt nem lesz érvényes bérlete, venne az automatából magának és Á.-nak is. Már majdnem adtam neki pénzt, csak előtte mondtam, hogy nagyon jól öltözzön fel, mert odakint farkasordító hideg van. Extrém hideg. Nagyon hideg. Olyan hideg, hogy... hogy lefagynak az automaták.. befagynak. Vetkőzz vissza, vegyél majd inkább az árustól, nem akarom, hogy elnyelje a pénzedet - mondtam. Mint kiderült, igen bölcsen. Így most nincs friss bérletük - de az akkor sem lenne, ha tegnap V. elnyeletett volna egy csomó pénzt a géppel.

(megmondom, mit mantrázok épp: másra kell az energiám, nem idegtépő,  folytonos és felesleges  munkahelyi hadakozásra)

Napot halmozok napra

(tegnapra a mát, mára a holnapot) - és a holnap fontos, mert holnap fogok le- vagy felmondani, kinéztem egy tuti másik állást, konyhai kisegítő, nem kell sem gyakorlat, sem szakképzettség, sem semmi, nap mint nap pucolhatom a zöldséget és tehetem dobozokba, ami elkészült (na jó, ne ábrándozzak, még nem vettek fel) - a holnap miatt nem mondom, hogy nem parázok, mert igen, én még sosem mondtam fel és különösen nem hagytam még ott sosem olyan munkát, amit amúgy szeretek, a hipochondriám a tetőfokára hágott, rákjaim vannak és szívdobogásom (nem, nem röhögök, bőgök) - de bárhányszor átgondoltam, én többet F.-fel nem bírok dolgozni, jusson most már pszichopata munkatársként másnak, én istenbizony megpróbáltam őt embernek nézni nem egy alkalommal, de csak az ördögi természete bújt ki egyre jobban és jobban. Vannak a fejemben kedvezőbb opciók és teljes lenullázás is (a kedvezőbbekben elvállalok munkákat számlára, de kizárólag úgy, hogy F. azokban érintőlegesen sem vesz részt, a totál nullánál először itthon leszek htb, aztán másnál végzem az alantasabb konyhai munkákat), drukkoljatok egy kicsit, hogy ne sírjak mások előtt és ne húzzak be egy nyolc napon túl gyógyulót váratlanul F-nek - menjek békével, remélem, lesz még munkám valaha, ámen

Jóslás

Azt olvasom, hogy most csütörtökig fog tartani ez az extrém zord hideg. Ebből arra következtetek, hogy talán péntekre meghozza majd a posta az új kabátomat. 

Felakasztják a hóhért a kabátjánál fogva a fogasra

Szóval, tegnap addig-addig gúnyolódtam itt a beharangozott extrém hidegen, míg nálunk is elég hideg nem lett, és a macska ki nem ment a kertbe. Addigra már jó sötét volt, a macskánk pedig fekete, szóval eléggé kell meresztgetnünk mindig a szemünket, hogy ott ül-e az ablakpárkányon dideregve vagy sem. Ott szokott ülni, a szép csillogó gyémányszemei elárulják - ha épp felénk néz - de most nem ült ott. Nem ült ott sem öt perc, sem két óra múlva. Szokott kint aludni, de hiába van szép gömbölyded formája meg fényes bundája, a mínusz húsz az csak hideg neki is - szóval, intenzív aggódásba kezdtem. Kinyitottam az ablakot, hívogattam - semmi. Kinyitottam az ajtót is, még a kinti lámpát is felgyújtottam - semmi. Mindezt vagy tízszer. Aztán elmentem aludni, de folyton ott motoszkált bennem a macska. Mármint az a gondolat, hogy a macska meg fog fagyni odakint. Ki is pattant a szemem hajnalban*, lementem, hátha ott vacog a párkányon. Nem vacogott ott. A kertben a havon azonban ott feketéllett valami mozdulatlanul. Egy macska nagyságú folt hevert a füvön. Fagyottmacska alakba görbedve. Úristen, megfagyott a macskánk a kert közepén, mert nem voltam elg kitartó az este és nem vártam meg, míg visszajön. Ablakot nyitottam, ciccegtem a foltnak - semmi. Mozdulatlan maradt. Felkaptam egy sálat, ajtót nyitottam, kimentem a kertbe (papucsban). A folt nem a macska volt. Mázsás jégszikla esett le a szívemről (mert el nem tudtam képzelni, hogyan fogok elszámolni a fagyott macskával) - ugyanakkor mázsás jégtömbökké fagytak a csontjaim. Hideg volt, na, ahogyan ígérték. Otthagytam a sötét árnyékot a havon, visszamentem a házba. Eljátszottam megint az esti szertartást vagy tízszer. Közben ciccegtem, zörögtem, kávét, teát főztem, világítottam - hadd lássa az a macska, hogy jöhet, ha él, itthon vagyunk és várjuk. Nem jött. A kávémmal és a teámmal visszabújtam az ágyba. Kicsit szunyókáltam még, de aztán nem bírtam tovább, felkeltem és odaültem a géphez. Ahogy oldalt fordítottam a fejemet, láttam, hogy ott alszik a macska a köntösömbe burkolózva. Mint később kiderült, A. engedte vissza még este a dolgozószobája ablakán - ott nyivákolt ugyanis. Vissza is aludtam megnyugodva. Mire felébredtem, még egy macska volt a nagyszobában is (az a szomszédoké, de mi is etetjük) - bejött enni, aztán pedig nem bírták kitenni, úgyhogy inkább megesett rajta a szívük.

* ez eufemizmus, inkább csukott szemmel és robotpilóta üzemmódban csináltam végig mindezt, könnyezett a szemem a hidegtől, ahogy hívogattam - nem is láttam semmit sem a sötéttől, sem a könnyeimtől

Sikert halmozok sikerre

Illetve kiflire panettonét. Szóval a lényeg, hogy tudok immár tökéletes, ropogós héjú, lágy belsejű, köménymaggal megszórt kiflit és narancsos-csokis panettonét is sütni. Sajnos iszonyú hamar elfogytak, ezért nincs is kép, csak kép- és ízemlékek. Kénytelen leszek újakat alkotni a közeljövőben. Már majdnem az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy ebből nem lehet megélni, amikor rájöttem, hogy a pékek például épp ilyesmiből élnek - csakhogy én nem akarok állandóan sütni, csak akkor, amikor kedvem tartja. Akkor viszont olyan megfizethetetlenül drága alapanyagokat akarok használni, mint például a köménymag szicíliai narancslikőr. Elképesztően nagy szükségem* lenne mihamarabb mintegy háromszázmillióra.

*És például kenyérsütőgép akkor sem kéne. Egyszerűen nem hiszek benne. Mármint a létezését elismerem, a hasznát nem. Nem kell ezeket a tésztákat sokat abajgatni, viszont hosszan kell pihengetniük sütés előtt (akár néhány napot is)

Irgalmatlan extrém

Ígérem, ma már többet nem írok a beharangozott hidegről (legfeljebb akkor, ha a racionális várakozásoknak nem megfelelően mégis megérkezik a kabátom még a héten... azaz ma) - de muszáj megemlítenem, hogy oké, van egy kis hó is nálunk is (ha nem kotorgatjuk össze, magától nem éri el a három centimétert), meg hideg is van (V. úgy mondta tegnap,  amikor hazaért, hogy kicsit hűvöskés az idő, de nem vészes) - szóval, nem megyek ki nyári ruhában futni mert hogy néznék ki abban? De. A zsebkendőnyi kertünk napsütötte részein kis rovarok szálldosnak. Extrém körülményeket is röhögve túlélő irgalmat nem ismerő kis molylepkék (vagy ahhoz hasonló alienek) táncikálnak a fényes napsütésben. Csak az újságírók meg ne lássák őket!

Szülinapi meglepetés

Úgy látszik, idén ezt kapom majd (ahelyett, hogy megkérdeznék, mit szeretnék igazán)