Hogy változnak az idők

Összeszedtem ma a szemetet, kivittem a kukába, aztán zacskót is tettem a vödrökbe, természetesen. És eszembe jutott egy régi beszélgetésfoszlány.

Egy házibuliban ültünk a földön, és Zoli épp Anikóról mesélt. Arról az Anikóról, akivel állítólag már nem járt. Az a Zoli, akivel nagy titokban én jártam. Még nem időszerű nyilvánosságra hozni - mondta valamiért, én meg elhittem neki. Még nem időszerű nyilvánosságra hozni - mondta, én meg elhittem neki valamiért. Anikóék úgy élnek, mint a csövesek - mondta Zoli. Nincs szemetesvödrük sem, a szemetet egy nejlonzacskóba gyűjtik a tűzhely mellett. Fúúúúj! Na, ne! Ez most komoly? - mindenki állatira fel volt háborodva. A szemetesvödrök nyilvánvalóan minden háztartás alapfelszereltségét képezték. Az öregeknél (40+) még zománcozott fémvödör volt vasfedővel, a modern családoknál műanyagvödör műanyag tetővel (mi - hála az égnek - mind ide tartoztunk) Sőt, nálunk egy olyan szemetestartály volt, aminek lábbal nyitható fedele volt (nem az a vacak fajta, ami elromlott minden rálépésnél, hanem egy olyan, amit a speciálisan formált alakja tett alkalmassá a billenésre - anyukám hozta majdnem nyugatról, az NDK-ból és még ma is azt használja) Azok, akiknek volt egy kis érzékük a higiéniához - nekünk volt! - még újságpapírral is kibérelték a vödrüket, hogy kiöntés után csak mosni kelljen, kotorászni az aljára ragadt krumpli- és hagymahéjat meg egyéb szemetet pedig ne. Ez így normális - véltük mind. Nejlonzacskó? Mint valami csavargók! (amúgy pedig honnan van annyi nejlonzacskójuk? az anyjuk egyedül neveli őket, biztosan az anyja hapsija is nekik adja - valami ilyesminek lennie kellett) Egyetértettünk mind abban, hogy Anikóék nem normálisak. Látszólag legalábbis. Aztán Zoli egy könyv alatt, amit közösen nézegettünk, titokban megérintette a kezemet. Szerencsére én normális voltam. Látszólag legalábbis. Azt mondhatom, a szemétgyűjtési szokásainkat illetően mindenképp, sőt a szemetesvödrünket tekintve mindenképp még a normálisnál is jobb elithez tartoztam.

A megértés felé

Sosem értettem régen, hogy hogyan működhettek a kávéházak, pláne a mulatók akkor, amikor már érezni lehetett a háború szelét (az elsőt meg a másodikat), de pláne hogyan lehetett bármiféle vigasság, amikor már kitört. Hogy ünnepelhettek születésnapokat, kik vetemedtek házasságkötésre, kik sétálgattak nevetve az őszi napsütésben boldogan a Duna parton, amikor már elkezdődött. És aztán a háborús években hogy jutott eszébe bárkinek is gyereket szülni? A dugást egy idő után értettem, az tényleg jó a félelemre is, meg hogy megszűnjön az idő. De hogy gyerek? De azt hiszem, már értem azt is, mert hát mindenkinek az az egyetlen nyomorult élete van, a gyerekvállalás meg korlátos alulról is meg felülről is, aztán azért mindenkiben csak ott pislákol valahogy, hogy hátha mi megússzuk. Mondjuk stratégiám még nincs rá.

Cserben

Ülök nyakig a cserben. Vagy valami hasonló szarban. Mint már írtam, a repülőn beteg lettem. Ez az állapot a földet éréssel nem szűnt meg, sőt fokozódott. Az egekig, hogy stílszerű maradjak. Most az van, hogy napi 24 órán át köhögök, de nem ám kispályásan, hanem úgy, hogy minden csontom összetörik a rázkódástól, a homlokcsontomon belül sziklák görögnek, a fejemnek nekiütődnek - hamarosan lyuk lesz ott. Eléggé fájdalmas történés. Napi száz zsebkendő alá az elmúlt napokban nem sikerült eljutnom. Nincs lázam, de a 37 körüli semmiségek is iszonyú fázékonysággal és végtagfájdalommal járnak. A torkomon nyílt sebek éktelenkednek. A hangom csak szeretne repedt fazékhoz hasonlítani, én magam is szörnyen megijedek tőle, ha fel-felhörgök váratlanul. A fülem azóta is csak recseg-ropog, nagyjából ebben ki is merül mindaz, amit hallok, a külvilágból csak lefojtott zajok jutnak el hozzám. Negyedik napja szedem az antibiotikumot, hatodik napja az aspirint, fluimucilt, gigamultivitamint, echináciát és szopogatom torokfájdalomcsillapító pasztillákat. A köhögéstől nem tudok aludni sem, így féléber-félkóma állapotú zombiként ténfergek.

De mindezt még kibírnám.

Viszont holnap el kell utaznom három napra és három napig kell szórakoztatnom a népet különféle dolgokkal. Egyrészt gőzöm sincs róla, hogy hogyan fogok autót vezetni a köhögésrohamoktól megtépázva holnap hajnalban. Aztán hogy fogok három napon át reggel kilenctől délután hatig folyamatosan pofázni (és nem lesz elég azt hajtogatni, hogy a kurva életbe - de az sem menne egész nap), mindehhez szépen kinézni és értelmesnek tűnni. Nem tudom, hogyan fogok forró teát inni - de azt sem, hogy hogy megyek ki tíz percenként pisilni. Pedig muszáj lesz. És hogy hogyan fogok egy hegyi szállodában nem megfagyni egyedül. És hogy egyáltalán, hogy fogom túlélni ezt a dolgot.

De eddig legalább azt hihettem, hogy jön velem az új kolléga, aki ugyan nem tud még semmit, most kéne elkezdenie tanulni a érdemi részt, hogy talán egy év múlva majd önállóan is elmehessen dolgozni (csak mondom, hogy én, amikor kezdtem, hat hét múlva már megcsináltam egyedül egy kétnapos programot - úgy látszik, superwoman vagyok) - szóval, nem sok tényleges hasznom lett volna belőle, de legalább lett volna kinek panaszkodnom, meg ha tényleg fél óra hosszat hörgök kidülledt szemekkel és vörös pofával (szokásommá vált az ilyesmi az elmúlt napokban), akkor valami kis látszólagos részfeladatot csak át tudott volna venni. Legalább nyöszöröghettem volna neki, hogy mennyire szarul vagyok (mert a vadidegen ügyfeleknek mégsem illik, még ha látják is)

Erre most felhívott az új kolléga és azt mondta, hogy beteg és nem jön.  És racionálisan neki igaza van, mert tényleg semmi kézzel fogható hasznot nem hajtana úgysem, úgyhogy tényleg miért ne maradhatna otthon meggyógyulni. Mondtam is neki nagyon kulturáltan, ahogy kell, hogy maradjon otthon, gyógyuljon meg. De közben amint letettem a telefont elbőgtem magam és kis híján dührohamot kaptam, hogy basszus, én miért nem engedhetem ezt meg magamnak soha? És aztán - míg ezt írtam - rájöttem, hogy minden, de minden összekészített és kinyomtatott anyag nála van, úgyhogy még a vasárnap délutánomat is tölthetem azzal, hogy újrakészítek és nyomtatok mindent itthon.

a jó kurva életbe - hörgöm tehát nektek igen kifinomultan, kulturáltan, úrinősen

Petőfi és a szerelem - a magyar irodalom nagy klasszikusának újra felfedezett időszerűsége

Tinderországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;
S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
Örökös hajnalnak játszik pirossága.
Benne tinderfiak és tinderleányok
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.

Nézőpontok

A parkban sétálva hatalmas szappanbuborékokkal találjuk szembe magunkat: úsznak, repülnek felénk a szélben, némelyik embernyi, többen úgy jönnek, hogy a buborékok össze vannak kapaszkodva egy nagy buboréktömbbé, egyesek út közben le-leszakadnak, hömpölyögnek, pörögnek, ahogy fújja őket a szél (igen élénk és hűvös szél), hemzsegnek, kavarognak,  a szivárvány minden színében. Nagyjából egyszerre kiáltunk fel az ámulattól:

én: néééézd! buborékok! óriás buborékpaloták! odanézz! varázsgömbök lepték el a földet! az istenek leszálltak közénk! nézd, milyen gyönyörű szivárványos minden! elkapjak egyet?
A.: ez elképesztő... szinte hihetetlen... hogy ezeknek mitől ilyen stabil a szerkezetük? valami elég agresszív vegyszerből lehetnek...

(meg)értő olvasás

Gyermekéheztetési Közalapítvány

énnemtudommileszavégeennekanagyengedékenységnek

V. addig-addig kért, esedezett, rimánkodott, könyörgött, még ilyen-olyan önkéntes vállalásokat is tett, hogy végül is megesett a szívünk rajta, megkönyörültünk és megengedtük, hozzájárultunk, beleegyezésünket adtuk, még azt is vállaltuk, hogy fizetjük a cechet és fuvarozzuk őt, ha szükséges lenne - szóval, befizetheti és mehet, mi pedig eltűrjük a legújabb szeszélyét. Egyik döbbenetből esünk a másikba.

 V. a matematika mellett fizikaversenyen is indulni akar. És még humora is van:

- és, tudod, mit talált fel Jedlik Ányos?
- ööö...persze... a róla elnevezett fizikaversenyt

Lakat

Tegnap este Á. azt mondta, hogy idén azért nem jár edzésre, mert kicserélték az ottani szekrényeket és a régi lakat szára nem fér be az új lakatlyukba, így nem tudja otthagyni a holmiját - és hát tényleg, ki a fene akarna heti többször egy teljes harckészletet magával cígölni az iskolatáska mellett. Megnyugtattam, hogy én sem. Jó éjszakát kívántam neki és aludtunk.

(én ugyan kevésbé, mert felváltva folyik és dugul be az orrom - és egyik sem jobb a másiknál - meg fáj a fülem, meg köhögök, meg melegem van és fázom - többnyire szintén felváltva, de tudok egyszerre is - de azért valahogy átvészeltem az éjszakát: garbó, sál, sapka, meleg zokni, mézes tea - tudjátok, mint télen az igluban)

Jött aztán reggel és mondta Á., hogy adjak neki pénzt matekkönyvre. Adtam. Állt és várt tovább. Adtam még pénzt (zsebpénzféleség - mondtam) Köszönöm - mondta, de állt és várt tovább. Hm? - néztem kérdően bárgyún, mert az éjszakai vatta nem ürült még ki az agyamból teljesen. A lakat - mondta. Mi? - kérdeztem. Lakat - felelte. Mi van vele? - adtam még mindig a hülyét csodálkoztam. Mondtam tegnap, hogy kell lakat is - mondta. Mondtad - mondtam. És, adsz? - kérdezte kicsit türelmetlenebbül immár, ahogyan az ember az öregecskedő, gyengeelméjű anyjához szól. És akkor elöntött a boldogság és megnyugodtam, hogy mégis szeret. Mert úgy tűnik, gyermekien erősen hisz még mindig a mindenhatóságomban, abban, hogy természetes, hogy bármit megoldok bármikorra, mert én vagyok az anyja. És ha neki kis átmérőjű lakatszárra van szüksége hajnalok hajnalán, akkor én azt a lakatot előhúzom a hálósipkámból félhülyén is.

pozíció

nő: gratulálok!
én: kinek? nekem?
nő: persze, hogy neked, martine!
én: ööö... köszönöm...
nő: irigykedünk ám!
én: nem értem...
nő: szép előrehaladás!
én: ööö... iiigen... ööö.... de most mire gondolsz?
nő: hát a kinevezésedre!
én: hát... ööö... az már nagyon régen volt, májusban... ööö... és...
nő: és? hogy ízlik az új poszt?
én: hááát.... nagyszerű... körülbelül mintha kényszerzubbonyban kéne úsznom egy örvényekkel és krokodilokkal teli mocskos folyóban... elég fárasztó... ráadásul egyre gyakrabban, egyre mélyebbre merülök...
nő: na, akkor gratulálok még egyszer!
én: akkor én is elmondom még egyszer: nincs mihez

Nincs annál jobb semmi, mint hogy az embert tárt karokkal várják haza

Mint a hírekben sem olvashattátok, nem zuhantunk le, sem oda-, sem visszafelé - én ezt mindenképp sikernek könyvelem el. Visszafelé viszont valahogy (és nem tudom, ez általánosnak számít-e) a leszálláskor először úgy bedugult mindkét fülem (igen, ittam, nyeltem, lélegeztem, ásítoztam, masszíroztam, stb), hogy azt hittem, mentem szétreped a fejem (de nem repedt szét) és minden bizonnyal teljesen megsüketülök (és tényleg meg is süketültem). De semmi okotok nincs az aggódásra, nem diktálásra írok, a blog folytatódik.

Hazaértünk tehát éjféltájt, mint ígértük, a gyerekek már aludtak*, így csak finoman megsimogattam őket, hogy hazaértünk, Á. morrant egyet, V. elmosolyodott (lehet, hogy Á. is elmosolyodott, de az ő szobájában sötét volt és lehet, hogy V. is morrant, de mint írtam, immár süket vagyok)

Vettünk csokit még ott. Meg hoztunk egyéb apró kis izéket is, hogy örüljenek nekünk.

Reggel fél hatkor már talpon voltam (mert a füleimben recseg-ropog valami, épp dől valami építmény, az orromban épp ellenkezőleg, vastag vattaszerű fal épül - nem mondom, hogy jó, na**) és bekopogtam Á.-hoz (az ajtó repedésein látszott, hogy már ébren van, mert égett a villany) és a következő szívet-lelket melengető fogadtatásban részesültem:

én: szia! jó reggelt!
Á.: ghkrrr... krhm...
én: kérsz reggelit?
Á.: nem
én: kávét?***
Á.: nem
én:  jól vagy? minden rendben volt itthon?
Á.: honnan tudjam? én sem voltam itthon
én: ööö... nem az érdekel, hogy az üres lakásban mi történt, hanem hogy veletek
Á.: semmi


* mielőtt valaki úgy gondolná, ideje lesz értesíteni a gyivit, mondom, hogy nem hagytuk itt őket három teljes napra, hanem pénteken elvittük őket a tesómékhoz, aztán hétfőn onnan mentek iskolába, aztán hazajöttek - de onnantól folyton sms-eztem nekik (és V. szokása szerint válaszolt is, válaszába azt is belefoglalva, hogy Á. is életben van) és aztán a reptérről még fel is hívtam őket életemben utoljára (és V.-vel érdemben beszéltem is, Á.-nak inkább csak a vissza sem fojtott dühös nyögdécselését hallottam, hogy miért zaklatom a távolból is)

** azt majd az utazásról mondom, mert az az idő, amit nem a levegőben töltöttünk, nagyon jó volt

*** gabonakávét iszik, nem babkávét - napi mintegy két litert - szereti, na (én is)