nem tudtam elmenni

de a szívben, lélekben ott voltam

ahol még az aszfalt is szép

(és ahol egyértelműen a méret a lényeg: nagyerdő, nagyállomás, nagytemplom...)

belefutottam

ma hajnalban belefutottam egy nagyon-nagyon szimpatikus lakáskereső írásba a neten: vicces, nyílt, őszinte, kitárulkozó, barátságos, intelligens, sziporkázó... mit mondjak még róla? talán azt, hogy nem osztottam meg. és jó néhány ismerősöm sem osztaná meg soha. sajnos ismertük báb-állapotában a feladót. és bár sokat változhatnak az emberek tizentöbb év alatt, annyit biztosan nem, hogy bármikor az életben újra higgyünk is neki. mert az a tapasztalatunk, hogy aki hisz neki, az nagyon-nagyon csúnyán megszívja. még annál is sokkal csúnyábban.

mellbevágó hétköznapok

Az állomáson futottunk össze reggel - mint már sokszor. Ő szaladt, ahogy mindig szokott. Köszöntünk egymásnak, nem tudom, ki előbb, ki később, úgy egyszerre. Fáradt volt az arca. Megkérdeztem, egy irányba tartunk-e. Nemleges volt a válasza, ezért megálltunk egy percre. Mondta, hogy rég látott. Pláne ahhoz képest, hogy szinte szomszédok vagyunk. Mondtam, hogy igen, mostanában megint sokat dolgozunk. A mókuskerék, ugye - közhelyes, persze, de rövid beszélgetésnek megteszi. Szoktunk máskor hosszabban is. Aztán megkérdeztem, jól vannak-e. Gondoltam, biztosan jól - úgy szokott lenni. Úgy szokott lenni, hogy jól, de azért mindig van valami kis panaszkodni való is - sárguló fű a kertben, bolhás kutya, elromlott autó - tudjátok, olyan kis hétköznapi bosszúságok. Azt mondta, nincsenek jól, bajban van. Ezt is ismerem - gondoltam - szavajárása az ilyesmi. Mert van gond a munkanélküliséggel, a későn érkező nyugdíjjal, a korán jövő számlákkal - mindig van valami. És akkor is jó kibeszélni az ilyesmi kis semmiségeket, ha nincs is sok idő rá. Mi történt? - kérdeztem én. Kedvesen. Érdeklődve. Udvariasan. Megszokásból. Amputálni kellett a férjem karját - mondta. Hogy mi? Mi történt? Két műtét is volt, nem tudták megmenteni. A jobb karját. Nem tudni, mi történt, nem emlékszik rá. Biciklivel ment. Talán egy autóval ütközött. A rendőrök  inkább vonatbalesetnek mondták. De azt túl nehéz elhinni. A körülmények valahogy más mutatnak. De nem tudjuk igazán, hogy volt. Senki sem látta. Eszméletlenül találtak rá. Munkából jött haza. Azt mondták, annyira roncsolódott, hogy nem volt mit tenni. A jobb karja volt. A jobb. Már szereztem neki helyet a rehabilitáción  - mondta. Járok hozzá mindennap, mi mást tehetnék. Talán majd megszokja. Mi mást tehetne. A jobb karja volt. Talán megszokja. Mi mást tehetne? Mi mást tehetnénk? Hát mi mást tehetnénk? Tehetnénk bármi mást?

nyaff

énnekem valaki mások nem válaszolnak a leveleimre

valószínűleg senki sem vár túl sokat a popzenétől

én semmiképp nem vártam és várok tőle szinte semmit - reggelenként rádiót hallgatok, hogy felébredjek, számok jönnek, számok mennek, ami tetszik (néha van olyan), az inkább csak a popzene szélén jár, de mindegy is, nem azért hallgatom, szóval, tényleg csak ennyit várok, az ébredést, meg hogy ne zavarja meg az élvezetet az, (nem zavarja meg, mert az élvezethez ritkán van köze) amikor időjárás jelentést mondanak (a hírek más tészta, azok megzavarnak manapság a rádiókból nettó hazugság okán) - szóval, én tényleg nem vártam sokat (semmit) a reggel szóló számoktól - de azt még ennek ellenére is totál döbbenettel fogadtam, hogy ma reggel perceken keresztül szólt valami, ami a legjobb akarattal sem nevezhető másnak, mint idegesítő cincogásnak (pedig én tényleg eléggé botfülű vagyok és a hangterjedelmem sem sokkal szárnyalja túl egy ovisét - sajnos, teszem hozzá, mert híres alternatív punkénekesnő igazán szívesen lettem volna), a szövege pedig perceken át (perceken át!) annyiból állt, hogy "még mindig rólad írok dalt, még mindig rólad írok dalt, még mindig rólad írok dalt, még mindig rólad írok dalt, még mindig rólad írok dalt, még mindig rólad írok dalt" oké, jól van - mondhatjátok erre, és én egyet fogok érteni - a híreknél még mindig sokkal színvonalasabb

még azt akartam mondani, mielőtt a tökös halálfejek elárasztották a világot

hogy amikor a szabadtéri meleg gyógyvízben libegtem-lebegtem, kikönyököltem a partra, a fél arcomat az egyik karomra hajtottam, és válltól lefelé voltam a meleg vízben, a kinti részeimet: fej, kar (potroh nem) pedig egyszerre sütötte a nap és lengedezte körül valami kissé hűs, de még semmiképp nem hideg őszi szellő (és ez nagyon jó volt, órákig bírom az ilyesmit! tudok közben beszélgetni, ha szükséges, de egyedül is elvagyok így öt-hat órát biztosan) - szóval, amikor ebben az állapotban voltam (és épp A.-val voltam ott és jót beszélgettünk is, de az nem zavart meg a leírandó érzésben), szóval akkor úgy éreztem magam, mintha én lennék a sűrű, édes, forró kakaó tetejére kanalazott fehér, könnyű tejszínhab, egy részem (lábak, törzs) már olvad bele lassan a finom meleg világmindenségbe, egy másik részem még hűvösen tekintget kifelé - de nem bánom majd (mint hab), hogy aztán belesimuljak teljesen, minden porcikámmal és eggyé is váljak vele (emberként persze ez nem volt cél)

amikor én gyerek voltam, akkor habos kakaó a születésnapokon volt (kettőnkén, a tesómén és az enyémen), jöttek a vendéggyerekek, anyukám egy hatalmas (talán két literes is lehetett?) kékes zöld műanyag kancsóból öntötte a forró kakaót, kanállal segítette, hogy minden bögrébe jusson a puha, édes habból is (lehet, hogy akár két doboz habtejszínt is felvert olyankor?), egyszerűen mennyei volt - én is csinálok időnként, és örülnek is a gyerekeim, mert a habos kakaót ágyba szoktam vinni, hogy érezzék az ünnepélyességét - de azt hiszem, igazából a saját örömömre készítem el és itatom őket is vele, mert a habos kakaót már csak látni is maga a békében úszó boldogság

A halálról

Emlékszem, gyerekkoromban mennyire nem értettem a halált. Azt is tudom, hogy most mennyire nem értem. Nem tudom, melyik mondat ijesztőbb számomra a másiknál, de az biztos, hogy egészen közvetlenül egymás után jönnek a félelmi rangsorban: A halál az a visszavonhatatlan dolog, amivel mindennek vége van. A halál az a visszavonhatatlan dolog, ami után minden megy tovább. De legalábbis az élet. Legalábbis egy következő halálig. Ijedelmek és félelmek hosszú sora. Nem túl trendi dolog félni  haláltól, sem a másokétól, sem a magunkétól, hiszen az élet  része. Aha - gondolom erre én - ettől lesz aztán igazán rémisztő! Mert nincs esély megúszni, elkerülni, kicselezni. Persze minderre nincs is szükség - mondják mindazok, akik már felvilágosult módon megbarátkoztak vele. Sajnos én még nem. Sajnos a halál (a másoké meg a maguké) nem kerüli el azokat sem, akiknek még nem sikerült a szívükbe fogadniuk őt. Nekem minden egyes porcikám tiltakozik és retteg tőle. Akkor is, ha butaság így gondolni rá. Nem tudom, a butaság ellen mivel lehet védekezni - tanulással nem, ami megtanulható volt elméletben a gyászról, a gyászmunkáról, az elengedésről, a szép búcsúról, az a fejemben van. A szívemben viszont csak a félelem lakik. Nekem nem vicces a halloween, sem a zombik, sem a szörnyek, sem a vámpírok, sem a szellemek, sem a kísértetek, sem a boszorkák, sem a csontvázak, sem a halálfejek, sem a világító tökök. A narancssárga fények az éjszakában ijesztőek.  A már meghalt szeretteimre persze gondolok most is, meg gondolok máskor is - de sosem gondolok úgy rájuk, hogy a "halottaimra" gondolok. Én az élő nagyszüleimre gondolok, az élő barátokra, az élő ismerősökre - akkor is, ha már meghaltak. A mondataik is, a mozdulataik is, a tekintetük is,, az illatuk is, a róluk való gondolkodás is élő, nem halott. Egyáltalán nem szeretem ezeket a november eleji napokat, félelmetesek. A sütőtök pedig büdös és rossz ízű, méltó jelképe a halálnak. Igen, tudom, hogy a legegészségesebb zöldségek egyike - akkor is így gondolom. Azt hiszem, halálfóbiában szenvedek. Úgy értem, tényleg szenvedek tőle.

jóslás kávézaccból

Szerintetek mit üzen nekem a ma reggeli kávém végén a csészében maradt zacc? Mert nekem van ötletem...

(feltételezve mindenkiről a tőle elvárható legjobb indulatot pontosítanám a játékszabályt: itt most nem az a feladat, hogy azt eldöntsétek, hogy egy másik olvasónak sikerült-e kitalálnia, hogy én mire gondoltam, hanem egy önző és egocentrizmussal átitatott bloghoz méltóan egyszerűen azt kell megtippelni, hogy az én fejemben mi járhatott, amikor a kávét (én) felhörpintve megláttam (én) a zaccot (örömmel mondom: és A. is azonnal ugyanazt látta))

Ej, de frappáns vagyok!

(úgy kezdődött, hogy tartottam ma egy nagyon szuper előadást - persze, jó hallgatóságnak könnyű, a nap végén megtapsoltak és egyenként is odajöttek, legalább a csoport kétharmada, hogy  kérdezzen vagy mondjon valami szépet, megköszönje, névjegyet kérjen, gratuláljon, megszorítsa a kezemet (sic), hadd köszönjön el puszival (igen, megengedtem, ilyenkor nem szoktam tiltakozni, mert udvariatlanságnak, hovatovább bunkóságnak érezném) - szóval, úgy távoztam ma munkám végeztével, hogy végtelenül büszke voltam magamra és elégedett magammal)

aztán már itthon, budapesten bementem egy hatalmas turkálóba, mert konkrét céljaim voltak: Á.-nak egy usanka szerű bolyhos vagy bundázott meleg téli sapkát akartam turkálni, magamnak pedig hátizsákot. Á. sapkája hamar meglett (gyári papírcímkés, zsír új, made in usa. hátizsák nem volt (mert azért nincs mindig minden, amit kitalálok), találtam viszont egy szintén csont új téli bakancsot a méretemben - megvettem a sapkát és a bakancsot is)

de hátizsákra tényleg szükségem lenne (olyan szép, elegáns nőire, amibe azért egy A4-es izé belefér, meg kis palack víz, meg a sminkkészletem (ez utóbbit nem viccből írom, mostanában van nálam szemceruza, púder, szempillaspirál, sőt, még szájceruza is - komolyan öregszem)), szóval bementem több igazi (nem turkálós) boltba is szétnézni. hátizsákocskát alig néhány helyen árulnak, másutt és többnyire inkább hatalmas válltáskákat találtam - azokat utálom. fekete hátizsákot találtam végül két helyen is, de nem volt szép formájuk, sem jó zsebeik - és egyáltalán, a fekete hátizsák (most) kizárva, vidám, élénk őszi színeket keresek. aztán az egyik cipőboltban végre volt két (kettő) darab nem fekete hátizsák, méretben oké, színileg nem, mert inkább bézs, szürkésfehér, krémszínű jelzőkkel tudnám illetni őket (fenntartva a tévedés lehetőségét, mert természetes fényben nyilván tök másképp néznének ki) - kinyitottam, becsuktam. körülbelül eddigre ért oda hozzám egy eladó azzal, hogy segíthet-e. köszönöm, nem - mondtam, mert még nem voltam abban a szakaszban, hogy segítséget kérjek. ő mellettem maradt és árgus szemekkel nézett, én meg a hátizsákot vizsgáltam: méret jó, forma rendben - de műbőr... és az árán végképp felszisszentem: 15ezer. a felszisszenés hangosra sikerült (nem túl, épp csak kihallatszott a fejemből), de hát a boltban csend volt, én voltam az egyedüli vásárló nézgelődő, a nő meg ott állt mellettem - szóval meghallotta. és kiakadt. megvetően végigmérte a HÁDA feliratú zacskókat a kezemben (egyikben a cipő, másikban a sapka) és erős, undok, lenéző fitymálással a hangjában azt mondta, hogy ez nem turkáló, úgyhogy ne is várjam, hogy valaha is leereszkednek a turkálók árszínvonalára. ezt én amúgy nem vártam, de azt sem, hogy beszól a HÁDÁS szatyraimra - úgyhogy csípőből azt a választ adtam, hogy természetesen nem várom el, hogy az áraikat a turkálók színvonalára csökkentsék - de arra azért tehetnének erőfeszítéseket, hogy legalább azt a kiváló minőséget elérjék az általuk kínált holmik, mint amit a turkálókban megszoktam. persze, nem hallotta senki. pedig szerintem nagyon jól helyretettem az undok nőt.

a sapka tetszik Á.-nak, a bakancs nekem - hátizsákot majd nézek máskor máshol is (ha tudtok valahol: rozsdabarna, sötétzöld, sötétkék, bordó, sötét mézsárga - és lehet műbőr is (bár a bőrt jobban szeretem) szép hátizsákokat tartó boltról, áruljátok el nekem!) köszi!