Tegnap volt anyukám születésnapja, ezért ma (mert tegnap ilyen-olyan versenyek voltak) elmentünk hozzájuk egy nagy adag reggel sütött süteménnyel (és itthon felejtve egy másik nagy adag reggel sütött süteményt), ott megebédeltünk, koccintottunk, majd átadtuk az ajándékot, egy új telefont a
kőkorszaki nyomógombos szakócája tizenöt éves mobilja helyett. Mivel féltem attól, hogy ragaszkodik a régiségeihez és az újat "majd egyszer" fogja csak felavatni, megbeszéltük A.-val, hogy amint anyukám kibontja a telefont, A. rögvest, mintegy röptében kicseréli a sim kártyát, én megtanítom anyukámat az új telefon (ne aggódjatok, hagyományos nyomógombos ez is, de a kéregborítás helyett már műanyag borítással) használatára, addig el sem jövünk, míg ott helyben fel nem hív mindannyiunkat egymás után. Ez volt a terv.
De nem egészen így sikerült, mert az új telefon a régi sim behelyezésekor pin kódot kért. Nekem nincs olyan, menj tovább nyugodtan - utasította anyukám nagyvonalúan A.-t. De sajnos itt kevés volt az ő nagyvonalúsága, a telefon nem engedett a hebrencs megoldásnak, ragaszkodott a kódhoz. Jó, mondtuk, akkor visszatesszük a régibe, míg kitaláljuk, merre lehet a pin kód (céges telefon,
hála a jó égnek, így anyukám nem intézkedhet mások jóváhagyása nélkül saját telefonja ügyében). Igen ám, de a régi telefon is megtagadta az illetéktelen
nek érzékelt behatolást, a régi telefon is pinért nyafogott.
Ó, a kurva életbe, ilyen balfaszok hogy lehettünk? Jaj, szegény fejünknek, mit tettünk, mit tettünk? Most aztán anyukám telefon nélkül maradt, mi lesz így, most mit csináljunk?
Menjünk és vegyünk egy új sim kártyát végre az ő nevére, már úgyis szabadulna a céges szutyoktól, nem akar ő
nyolcvan hetvenkilenc hetvennyolc hetvenhét hetvenhat hetvenöt hetvennégy hetvenhárom hetvenkettő éves koráig dolgozni, milyen jó lesz neki egy saját telefonszám végre. Menjünk és vegyük meg most! - mondtam lelkesen
tapsikolva.
Nem tudunk oly forrón kását fogyasztani - figyelmeztetett A. Ó, csak én ittam bort, te nem, nyargaljunk a te vezetéseddel! - próbáltam hatni A. férfiasan vezető szuperénjére. Ó, te szerencsétlen pára! De hisz vasárnap van! - mondta ki a gyilkos végszót A. Ó, a kurva életbe, hogy azok a nyomorult barmok fulladnának saját fröcsögő nyálukba - szentségtelenítettem meg a vasárnapot én.
Mert nem és nem és nem, a jövő hét során
basszus nem lesz időm anyukámmal telefonpontokba menni, hogy ott ne őt fárasszák le a milyen csomagot választ a néni havi harmincért? típusú kérdésekkel, hanem mi majd előre kinézzük az internetről, de persze anyukám is kell, mert szerződni a nevében nem tudok.
Így most neki akkor lesz majd működő telefonja, amikor
piros hó esik olyan szerencsésen állnak majd a csillagok, hogy én nem vidéken nyomulok, nem reggelre megyek és maradok estig és nem legfeljebb vasárnap érnék rá (szombaton is egész nap máshol leszek, kár megkérdeznetek, hogy miért nem intézzük el szombaton más ezer dolog mellett, amire szintén nem lesz mód szombaton sem) - de vasárnap ugye csak a dohányboltok meg a piacok, majd megnézem egy őstermelőnél, van-e már érett jó magyar ősi sim, vagy ha nincs, vágott dohányt elfogad-e az új vagy a régi készülék.
És már ezt a mai kurva zárva tartást utáltam ma korábban is, mert régen például amikor anyukámhoz mentünk, nyitva voltak a kertészetek és pont be tudtam vásárolni mindent, amit neki vinni akartam volna vagy hozni magamnak - mert valahogy a mi szerencsétlenül menedzselt hülye életformánk nem alkalmas arra, hogy este még beszaladjak a fél kiló kenyér mellé egy meggyfáért meg ötven kiló szárított érlelt marhatrágyáért is a kisboltba.
