Boldog új évet!

Gondolom, nem vagytok nagyon éhesek. Ennek ellenére recepttel nyitok idén - szerencsére eláll, akkor olvassátok, amikor csak akarjátok. Írtam szilveszteri posztot is (mármint egy hosszabbat a láthatókon kívül), majd egyszer megszerkesztem szépen és odaadom azt is.

Az idei évből még nem sok mindenről tudok beszámolni: benyakaltunk A.-val éjfél után kettesben egy üveg pezsgőt. Tudom, hogy most ki fogtok nevetni, mert elég snassz, prolis dolgot fogok bevallani - egyrészt azt, hogy egyáltalán nem szeretem a pezsgőt (nyilván nem szoktam hozzá idejében), idén viszont olyan finom pezsgőt ittam, hogy csak a jó szívem intenzív, dobogós rábeszélésére engedtem belőle inni A.-nak is - és ez egy édes pezsgő volt. Tudom, végtelenül ciki, de édes pezsgővel koccintottunk az új évre, aztán megittam megittuk mindet és nagyon-nagyon finom volt.

Fél tizenegyig aludtunk, aztán reggeliztünk (tegnapról maradt nyershúsos pirítóst), aztán legalább egy óra hosszat simogattam a macskát (úgy hiszem, Isten kiváltképp szeretheti a macskákat, hogy ennyire finoman selymes, simogatásra buzdító szőrt teremtett számukra), aztán néztem, hogy a cinkék idén a mogyorós gombócokat jobban szeretik, mint a kismagos-faggyúsakat (tavaly ez pont másképp volt), aztán semmittevősen élveztem, hogy egy teljesen új év van - aztán pedig mégiscsak nekiálltam főzni, mert a nyers lencsét nem szeretjük, azt viszont nem kockáztathatjuk meg, hogy lencseevés híján teljesen elszegényedjünk idén.

Fő tehát a lencse - ehhez már egyszer szerintem írtam receptet is, most is ugyanúgy főztem, csak virsli helyett kis húsgombócokat főztem bele, mert nem vagyok hajlandó kétszáz forintos kutyavirslit venni szilveszterkor sem (a még leginkább vállalható virslit szerintem a lidlben árulják, de most ott sem volt más, mint ez a féregfarok). A lencsét én igazán szeretem, de már hetek óta szerettem volna töltött káposztát is enni, csak senki sem csinált (ráadásul nem is volt olyan nap, ahová nagyon befért volna ilyesmi). Vagyis nekiálltam a káposztának is. Csakhogy - és itt muszáj megemlítenem azokat a fogadalmaimat, amiket idén tettem. Arra nem fogadtam, hogy lefogyok, mert sem biztos sem lehetetlen eseményre nem illik. De azt elhatároztam, hogy egyrészt többet fogok teljesíteni idén a tavalyi (fél évre jutó) 352 km-nél - ez számolásom szerint minimum 1095 km kell, hogy legyen idén (mindjárt indulok is, hogy legalább egy kicsi meglegyen belőle az első napon is) - másrészt pedig holnaptól megint belevágok egy 30 napos vegán kalandba - de az nem lehet, hogy ne egyek előtte töltött káposztát, vagy legalább valami hasonlót. A lencseleves miatt nem a hagyományos töltött káposzta, hanem inkább a valami hasonló mellett döntöttem.

Megpirítottam hosszú csíkokra vágott hagymán a savanyú káposztát.

Elkészítettem a tölteléket (darált hús fűszerezve) - de nem a káposztába töltöttem bele, hanem egy kinyújtott leveles tésztába (lehet, hogy kenyértésztában finomabb lenne, de ahhoz még lusta vagyok ma), formáztam belőle egy helyes hosszúkás cipót és betettem a sütőbe. Ha megsül, ezt a tésztában sült húst fogjuk szép szeletekre vágva enni a káposztával (előtte még lencselevest) - aztán kipukkadunk.

Ennek ellenére idebiggyesztem a meggyes kiflit is (azt sem sütöttem már tegnap):

Hozzávalók:
30 dkg liszt
25 dkg szoba hőmérsékletű vaj/margarin
1 csipetnyi só
6 evőkanál hideg víz
1 evőkanál ecet

Elkészítés: A hozzávalókat simára összegyúrjuk úgy, hogy ne maradjanak benne csomók. Gyorsan kell vele dolgozni, hogy ne olvadjon meg a kezünktől a vaj. Legjobb előző nap összeállítani a tésztát, hogy legalább 12 órán át pihentetni tudjuk, lehetőleg hideg, hűvös helyen. Másnap a tésztát negyedeljük (nyolcadoljuk?), a negyednyi gombócokat lisztezett deszkán vékonyra kinyújtjuk, majd 8 körcikkre osztjuk. Egy-egy részre 3-4 kimagozott (vagy magozatlan) meggyet teszünk, a tésztát kiflivé feltekerjük.

A tésztát előmelegített, kb. 220 °C –os forró sütőben sütjük 5 percig, majd kissé levéve a lángot (200 °C), további kb. 15 percig, amíg a teteje szép világos pirosra pirul. A sütést mindig erős tűzön csináljuk, a hőmérsékletet ne csökkentsük le lényegesen, mert az alacsony hőmérsékleten sütött tészta nem finoman leveles, hanem szalonnás lesz.

Nem tudom, hogy vagytok Mary Poppinssal, én a málnalekváros süteményen (amit Bertivel evett a képben) a nyálamat csorgattam mindig - és az összes létező sütemény közül ez emlékeztet leginkább az olvasás közben elképzelt finomságra.

Boldog új évet mindenkinek, különösen azoknak, akik végigolvasták az apró betűs részt is!

352

És jólesett, sőt, jólesett volna akár több is, mert be voltunk öltözve rendesen (ezúttal V. kísért el, a lusta  fiúk itthon gépeztek a melegben), kergettük a tűzijátékokat - mind ott ropogott körülöttünk, de látni alig láttunk néhányat. Még meggyes kiflit akartam sütni.... vagyis inkább már nagyon rég meggyes kiflit szeretnék enni... elég nagy a különbség a kettő közt. Mulassatok jól!

Ami még hiányzik az évből

az körülbelül másfél kilométer - tegnapról csak ennyi maradt, úgy képzeltem, hogy bőven (értsd legalább öttel) túl is fogom szárnyalni, hiszen szép idő várható. Volt is szép idő, csak a boltban álltak sokan a sorban, ahol az elmaradt ezt-azt próbáltam gyorsan megvenni. Aztán mikor láttuk, hogy nem megy gyorsan, V.-vel még szilveszteri parókákat is próbálgattunk. Aztán főztünk - de mire kész lett volna, megjöttek a vendégek - így társasoztunk és felzabáltuk az általuk hozott édességet (nem volt sok, mert ők azt hiszik, ha az ő gyerekeik nem esznek meg semmit, nyilván a mieink sem). Most elmentek a vendégek, ma még nem ebédeltünk (de már kész az ebéd), és kupleráj van (mert mégiscsak tízen ittunk húsz pohárból ezt-azt) - viszont még hiányzik másfél kilométer a háromszázötvenhez... mínusz tíz alatt jár a kinti idő... jaj-jaj-jaj

Képek fényből

Volt némi elmaradásom - íme a pótlás:

Á. szülinapi nemtortája (a hatalmas tál, minden ízében házi somlói galuska):

Á. és a macska egy hétvégi lustuláskor:

Az adventi nemkoszorúnk:

Nálunk az ég, a fények (és képek - ide elrejtettem egy kakukktojást is):

Nálunk a bejglik:

És nálunk a karácsonyi (tojásbóllesza) csoda (ez nem kakukktojás!)

Bizony, ezek ketten egy tojásból kerültek elő!

És több kép nincs, mert (bár nem mertem megírni) napokra elveszett a fényképezőgép. Senki sem tudta hol van. Míg ma végre eszembe jutott, hogy V.-nek adtam oda, mielőtt vendégségbe mentünk volna 24-én. Most halászta elő a(z egyik) ridiküljéből bocsánatkérő félmosollyal.

Szilveszter

Nem lehetne ezt inkább nyáron megrendezni? Vízpartra kiülni, jégkockás koktélt kortyolgatni spagettipántban? Kicsit feljebb húzni a lenge szoknyát a combunkon, hogy minél nagyobb részt érjen a víz felől hozzánk futó hűsítő szellő? Mert egy kis hűs fuvallat időnként jól jönne. Lennének tábortüzek, hangtalan (vagy bús hegedűszólót játszó), színes tűzijátékok, édes kis semmiségek, mondjuk tejszínhabos málna, meg frissen sült kis halfalatkák. És nyilvánvaló természetességgel kívánnánk boldog új évet egy pohár pezsgővel koccintva, miközben a selymes parti homokban körözünk a lábujjainkkal.

Egy nő a bérelt első helyről

Megyek a végállomáson a buszmegállóm felé. Máskor zsúfolt hely, de ma alig lézengenek néhányan - a két ünnep közt aki teheti, nem buszozik. Én ma nem tehetem.

A megállónál egy késő ötvenes, hippinek öltözött nő nézi a táblát, közben pirított mogyorót szemelget egy zacskóból. Megállok a táblánál én is - kicsit nézegetem a kiírt időpontokat, mintegy illendőségből, de sosem tudom, hogy ma tanítás nélküli munkanap van-e, vagy szünet nélküli munkanap, esetleg ünnepnapok közé ékelődő különleges elbírálású nap, vagy valami egészen más - a busz meg úgyis akkor jön, amikor jön. Várakozom. Az idő elég szeles, a nő kiáll a szélcsatornából, majd átsétál egy másik buszálláshoz, ott is nézelődik és ott is mogyorózik.

Jön egy idősebb pár, arra kíváncsiak, ez a busz, amire én várok, megáll-e a Kerektó utcánál. Vagy a Kerékgyártó parknál. Vagy a Kerekerdő lakóparknál. Valami ilyesmi neve van, új építésű négyemeletes házak vannak benne,  de persze már nem olyan nagyon újak, de nem is túl régiek. Szerintem ilyen megálló nincs - mondom. Lenni kell, mondják, mert Viola azt mondta, itt szálljanak fel, csak elfelejtették, melyik buszra. De mivel a többinél nem áll senki, ezt választják ők is. Kell, hogy ismerjem azt a lakóparkot, négyemeletes házak (esetleg öt? veti közbe a bácsi), sárgák és fehérek, kerítéssel vannak körbe véve, majdnem újak - és a neve Kereketető park, vagy valami ilyesmi. Nem tudják, hanyadik kerület, de Viola azt mondta...

Jön a busz, az enyém. Már nagyon várom, mert erősen fúj a szél és hideg is van nagyon. A hippinő visszaszalad a másik táblától, őszbe csavarodott vöröses fürtjei lobognak a szélben, elszór néhány mogyorót is futtában, majd lihegve beáll közém és az épp érkező busz első ajtaja közé. Én voltam az első, nem látta? - fordul hozzám vádlón. Az idős párt leszámítva mi ketten akarunk csak felszállni a buszra, de úgy tűnik, számára valóban presztízskérdés, hogy melyikünk hanyadiknak száll majd fel. A pár előrefurakszik, hogy a vezetőtől érdeklődjenek a Kerekmező utcai lakótelep felől, próbálják a vezetőt is meggyőzni arról, hogy ennek a busznak kell arra mennie. A buszvezető nem bír velük, hiába mondja, hogy nem arra megy, vagyis hogy ennek a busznak a vonalán nincs Kerekhegyi téri megálló, az idősek ragaszkodnak az elképzelésükhöz. Ebben a pillanatban hívja őket vissza Viola, aki megmondja, melyik buszra kell szállniuk. Másikra. A mogyorós nő elszalad egy percre valahová (egy szemeteshez?), így én szállok fel elsőként a buszra - nincs bennem különösebb diadal, nem élvezem ki az elsőség perceit, egyszerűen leülök a huszonegynéhány ülőhely egyikére. Felszáll a kócos hippinő is, és elhaladva mellettem azt mondja, úgy illett volna, hogy ő száll fel elsőként, mert ő volt itt korábban. Ketten ülünk a buszon, amikor elindul. Jó halk busz, újfajta - hallom, hogy a nekem háttal ülő nő telefonál.

- nem várt meg! mondd, fiam, hogy lehet? ennyi tisztelet sincs benne az anyád iránt?
(...)
- nem, ezt velem nem teheti meg... menj el hozzá és mondd meg, nem alázhat így meg
(...)
- engem alázott meg, én érzem, amit érzek, menj el hozzá!
(...)
- nem, ez nem telefonos ügy, személyesen mondd el neki, hogy neked az anyád az első
(...)
- most menj, ne keress kifogásokat, személyesen mondd meg neki, hogy kérjen bocsánatot
(...)
- persze, hogy elkéstem, mert nekem a munkám az első
(...)
- nem, engem nem lehet így megalázni, mondd meg neki, hogy neked én vagyok az első
(...)
- az anyád vagyok, az első helyen állok az életedben
(...)
- engem az nem érdekel, ha neki nem te vagy az első, jobb, ha nem ácsingózik utánad
(...)
- nem, a te anyáddal ezt nem lehet megtenni, most indulj és mondd a szemébe
(...)
- én nem tűröm el egy ilyen kis nőtől, hogy megalázzon, hozzánk többé ne jöjjön


Felszállnak közben még néhányan, már vagy heten utazunk a buszon. A nő feláll telefonálás közben, jelez, és megindul a középső ajtóhoz. Az ajtónál álló nagy táskás férfi szintén leszálláshoz készülődik: felveszi a pakkot a földről és amint a busz megáll és kinyitja az ajtaját, már lép is le. A hippinő alig talál szavakat: én nyomtam meg a gombot, uram! nő vagyok! nem nekem illett volna elsőként leszállnom? itt én jeleztem, hogy álljon meg a busz! A férfi szóra sem méltatja, még csak a lépteit sem szaporázza nagyon. A busz továbbindul, de a nő még mindig a férfi mellett megy és magyaráz - gondolom, arról, hogy őt nem lehet így megalázni, mert neki jár az elsőség, mindig, mindenben, mindenkitől.

Új korszak kezdődik az életemben

Nem várok vele január elsejéig, majd akkorra lesz más (már tudom is, mi minden). Ezentúl az ajándékba kapott csodaszappanokat nem teszem el kiszáradtan porosodni emlékbe egy fiók mélyére (jaj, mi lesz, ha elfogy?), hanem használni fogom őket - elsőként a legfrissebbet, ezt: hévízi iszapos citromfű balzsamos sheavaj  (limitált kisszériás luxus) szappan. És olyan szép leszek, hogy ihajj!

A világ nagy igazságtalanságai közül néhány jelentősebb

1. Mindenhol esik a hó, de nálunk nem esik a hó

2. Bárki vágyik édességre, kizárólag én készítek édességet

3. Ha már megcsináltam, eszem is belőle - feltéve, ha marad egyáltalán (nem mindig marad)

4. Ha már nem esik a hó, legalább lenne meleg - de hideg van

5. Olyan sok minden klassz dolgot akartam csinálni a szünetben, hogy alig csinálok valamit, mert akut döntésképtelenségben szenvedek

340

Épp 340 km-nél tartok, mióta írom. Volt már azóta majdnem százas hónap és karcsúbbak is - most decemberben mentem ezidáig a legkevesebbet az elmúlt fél évben. Hideg is van, korán is sötétedik, lusta is vagyok - de fel akarom még tornázni minimum 350 km-ig az idei évben. Ami nem sok, akár egy szuszra is megcsinálhatnám - ha nem lenne hideg, nem sötétedne korán, nem lennék lusta és nem lenne egyre nagyobb és egyre nehezebb a fenekem. Persze (egyéb más okok mellett) épp azért kell az egész, hogy ne terebélyesedhessek tovább a végtelenségig.

Néhány órája havazik a közlekedésben!

Ez azonban egyelőre fennakadást nem jelent - harsogja a rádió.

És valóban: a fennakadást vagy a kiakadást ezúttal valóban nem a havazás okozza, sokkal inkább az, hogy a közszolgálati rádió munkatársai - hasonlóan egyébként az országos átlaghoz - nem érezhetik magukénak az értő olvasás kiváltságát, így gyakorlatilag bármit képesek úgy felolvasni (nem, mert igazából a nehezebb szavak, mondatok nemcsak tartalmilag, hanem alakilag is kifognak rajtuk), hogy halvány lila gőzük sincs arról, vajon a közlő szándéka szerint mi is lett volna az adott mondat értelme. Sokszor csak mulatságos vagy enyhén zavaró mondatok születnek így - időnként viszont fájón kegyeletsértő vagy durván bántó közlemények is elhangzanak amiatt, hogy a mikrofonnál ülők nem tájékoztatni szeretnék a hallgatókat, hanem hírolvasási gyorsulási versenyt akarják mindenáron megnyerni.