Lessing

Doris Lessingnek szép hosszú élete volt, vagyis a szép élet csak lehetséges, mert arról nem lehetek meggyőződve, a hosszúsága viszont a jelenlegi születéskor várható élettartamokat is meghaladja, nemhogy az akkoriakat, amikor ő született, pláne, hogy mennyi minden (és korántsem csupa szép dolgok) történt aztán. Szeretem a női írókat - amit így ugyebár nagy baromság kijelenteni, mert korántsem minden női írót szeretek, és korántsem csak nő írókat (írónőket) szeretek - ugyanakkor nem érzem azt az ellenszenvet vagy lenézést, amit sokak éreznek pusztán amiatt, hogy egy (több) művet nő írt, amit némelyek eredendően alacsonyabb minőségű alkotásként tudnak csak elképzelni. Nos, csak azt akartam tisztázni, hogy én nem ilyen vagyok.

Doris Lessing a napokban halt meg 94 évesen és gazdag életművet hagyott maga után, amit 2007-ben Nobel-díjjal is elismertek. Az Indexen olvasható nekrológjában Az arany jegyzetfüzet című regényét méltatják leginkább - én azt nem olvastam végig, mert egyáltalán nem tetszett. Viszont az itthon megjelent további könyvei (A fű dalol, Az ötödik gyerek, Megint a szerelem) nagyon mély nyomokat hagytak bennem, nagyon erős könyvek. Úgy ír, olyan képekben és olyan szuggesztíven, hogy évekkel az olvasásuk után is világosan látom magam előtt az általa leírt helyek színeit, érzem a forróságot és a hűvösséget, és többnyire vacogok a szereplőktől. Sajnálom, hogy nincs meg több könyve magyarul (még inkább, hogy az én angoltudásom messze elégtelen ahhoz, hogy eredetiben olvashassam őt vagy bárki mást). Mennyire jó lehet ilyen magabiztosan, keményen, magával ragadóan írni! Vagy egyáltalán, bármit ilyen jól csinálni. Valami életközepi válságba kerültem.

Csak képek

Mert a szövegeket megírtam hozzájuk már régebben...

ilyen dobostortát tudok

a gyertyákat almákba tűztük


és így izzott a galagonya még szeptemberben...

Alternatíva az unalmas SI rendszer kiváltására

Az időt, hosszt és tömeget egyszerre mérő nagyszerű macskometer:

Nem helyeztünk el a kertben tükröket!

Így magunk is meglepődtünk, hogy duplán látunk.... bizonyos dolgokat...

A nagyon rejtélyes tükör nélküli macskakettőződésről a képek még szeptemberben készültek, az azt követő napon, hogy itt a blogban is megemlítettem, hogy esetleg kéne még egy macska... a még egy macska megjelent, megtapasztalhattuk hatásait (vicces volt, de annyira kifárasztották egymást, hogy a látható kiszáradás elől ölben kellett bemenekíteni a miénket - aki egy fél liter víz benyakalása után 24 órás mély álomba zuhant). A másik macska soha többé nem járt erre, így csak a képekre hagyatkozva hihetjük úgy, hogy nem a képzeletünk játszott velünk, hanem valaha valóban itt volt a másik.

(a hozzá kapcsolódó párbeszéd körülbelül így zajlott:
A.: már megint levette a macska a nyakörvét!
Á.: jó, megnézem a kertben...
A.: az jó lesz!
Á.: Apa!!!!! visszavette!
A.: már hogy vette volna vissza?????
Á.: akkor elnézted, mert rajta van
A.: dehogy van rajta! megsimogattam, nincs a nyakán semmi... nézd csak!
Á.: tényleg.... de az előbb rajta volt...
A.: hogy lett volna rajta?
Á.: biztosan láttam rajta a nyakörvet.... nézd csak, rajta van!
A.: basszus.... ez hogy lehet????...
Á.: megint levette...
A.: de hát most láttuk, hogy rajta van...
Á.: de én meg most láttam, hogy nincsen rajta...
A.: elnézted...
Á.: dehogyis! meg is fogtam!
A.: nézd, rajta van!
Á.: akkor két macska van
A.: hogy lenne két macska???????
Á.: nééééééézd, két macska van!
A.: két egyforma macska!
V.: két cicus! egyformák!!!!!
én: na, ne.... ez hogy lehet????? azonnal fényképezzük le őket...)

Viszály

Áll a bál, mindenki összeveszett mindenkivel. Hogy miért? Á. a születésnapján lövöldözni kívánt a barátaival. Ne firtassuk, hogy miért, de beleegyeztünk. Pedig drága, meg minden (lásd a bezzeganya oldalon a legutóbbi posztok egyikét és a hozzáfűzött alázó kommenteket, melyek alapján bizony egyértelműen felvágós, gyermekeiket csak pénzzel szerető, lusta, és egyéb más módokon is ellenszenves szülők lehetünk), de mi mégis beleegyeztünk. Á. azt mondta, hogy fiús szülinapot szeretne, csak a barátaival. OK, mondtam én. Megrendeltük.

Ma reggel két veszekedő és kibőgött szemű gyereket találtam a konyhában, akik reggeli helyett egymást szidalmazták, enni később sem kértek, a veszekedés pedig nemcsak hogy tart még, hanem eszkalálódott is. Mert mi is összevesztünk mindkettejükkel külön-külön és egymással is némileg. Mert A. szerint Á. szívtelen, ha nem engedi, hogy V. is játsszon, hiszen láthatja, mennyire fontos lenne neki. Szerintem viszont V. sírással zsarolja Á.-t, hiszen pontosan tudta hetekkel ezelőtt is, hogy Á. őt nem akarja most meghívni, és nem kezdeményezett akkor tárgyalást vele (bár azzal sem nagyon értettem volna egyet), hanem most csinálja a fesztivált a buli napján, holott szerintem igenis mindenkinek joga van eldönteni, hogy a szülinapján kikkel szeretne játszani, és nem jelenti a testvér utálatát, ha 14 nagyfiú mellé nem veszik be őt is a csapatba. Azzal persze én sem értek egyet, hogy Á. azt mondta V.-nek, azért nem játszhat, mert olyan béna, hogy úgysem választaná senki a saját csapatába, mert az a csapat tuti vesztes lenne, viszont továbbra sem kényszeríteném Á.-t, hogy V.-t bevegye (különösen, annak fényében, hogy mindenféle izgalmas dolgokat ígértünk V.-nek, hogy amíg a fiúk játszanak, mi majd miféle csajos programokat bonyolítunk csak kettesben, amit V. igen undokul visszautasított - holott nekem amúgy semmi kedvem semmiféle programhoz, az ágyban szeretnék feküdni felhúzott lábakkal, még mielőtt teljesen kettétörik a derekam, de az ő kedvéért feláldoztam volna magam). A. főként Á.-val veszett össze Á. feltételezett szívtelensége miatt és velem valószínűleg azért, mert nem tudtam békésen együttműködő gyerekeket produkálni.

Születésnap

Ilyen volt egyévesen a papírkosárban:

És ilyen volt az első tortájával:

És hasonlóan vidám volt ma is. Azt hiszem, kivétel nélkül minden ajándéknak örült, a vacsora ízlett neki, tortára épp ilyenre gondolt - mit kívánhatnánk neki egyebet, hogy még száz évig éljen boldogan, elégedetten, egészségesen szerettei körében.

Jó a férfi a háznál

Ma van Á. 12. születésnapja - erről majd bővebben később. Az alkalomra hivatkozva megkértem A.-t és V.-t, hogy a ma esti edzést hagyják ki, hogy ne csak kilenckor kezdjünk ünnepelni. Belementek, bár nem szívesen (teljesen függők). Ma kiderült, hogy Á. edzése is elmarad, az ünnepnaptól teljesen függetlenül, így ő is korábban itthon lesz. Én még nem vagyok készen sem a tortával, sem a vadassal (bár mindkettőnek vannak már elkészült alkotórészei), de dolgozom mindkettőn. És mondtam A.-nak, hogy korábban fogunk vacsorázni, mint az előzetesen beharangozott este hét óra, mert Á. is itthon lesz már délutántól.
A.: Na, az nagyon jó, így nem kell bánnom a feleslegesen kihagyott edzést!
én: Miért feleslegesen? Miért kéne bánnod?
A.: ha úgysincs hét előtt vacsora, akkor minek maradok itthon?
én: hogy ne egyedül kelljen mindent megcsinálnom
A.: először nekem is eszembe jutott, hogy segíthetnék takarítani
én: de aztán?
A.: de aztán elvetettem valamiért

Nagyon jó véleménnyel vagyok az alkoholról

Én sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fog az alkohol, és azt mondjuk most sem mondom, hogy elvonási tüneteim lettek volna, de amikor tegnapelőtt két hónap teljes absztinencia után végre hozzájutottam ahhoz a kis alkoholhoz szicíliai limoncellohoz, amit A. hozott nekem még a szeptemberi konferenciáról (és amit nem tartottam volna jó ötletnek a fájdalomcsillapítókkal együtt magamhoz venni), akkor az azért maga volt a mennyország, teli lebegéssel, és édes citromos boldogsággal. A füleimbe Bach zengedez, az ölemben macska selymeskedik, és látom, érzem, tapasztalom, hogy élni igencsak jó.

Szerintetek van körzője?

Eltaláltátok, nincs.
Mivel a jó megoldás triviális volt, nem jár érte pont.
És vajon szólt róla?
Dehogy szólt.
Ez is magától értetődő, gondolom.
Hogy akkor hogyan derült ki mégis?
Együtt vacsoráztunk mindannyian, és miközben beszélgettünk holmi versenyekről és versenyeredményekről, A. hirtelen megkérdezte Á.-tól, hogy mit tanulnak most matekból. (igen, sejtem, hogy a rendes családokban rendesen mindenki képben van minden gyerek minden tantárgyával kapcsolatban mindennel, és jelentem, én is szinte mindenből tudom, hogy nagyjából épp mit tanulnak, de a matekot nem szoktam különösebben megkérdezni, mert abból annyira nyilvánvalóan magasabb szinten áll, mint a mindenkori tanórák aktuális tananyaga, hogy nem tűnik jó ötletnek erről is faggatni - ugyanis nem túl szószátyár gyerek, és ha elpazarolja a matekra azt a napi x szót, amit nekem szán, akkor nem fogok tudni másról). Szóval, A. óvatlanul rákérdezett mégis (mondjuk őt ez a matekkérdés igazán érdekli is):
A.: miket tanultok most matekból?
Á.: geometriát (fintorog, tudjuk, hogy utálja)
én: és van körződ? (csapok le azonnal, bár tudom, hogy adtunk neki körzőt...)
Á.: nincs
A. és én kórusban: mi????? hová tetted? mit csináltál vele????? hol a körződ????
Á.: először kilazult a csavarja, aztán azt megszorítottam, mégis teljesen elveszett, aztán emiatt ugye kiesett a hegye is, de nem volt másik, aztán az a kis fém része is elveszett, amibe a hegyet kell tenni, de nem olyan nagy baj, mert mostanra már a körző sincs meg...
A. és én kórusban: és szóltál? szóltál, hogy már megint nincs körződ?
Á.: nem... nem gondoltam, hogy kell szólni
A. és én kórusban: és mit használsz? megint szabad kézzel rajzolod a köröket?
Á.: dehogy! mindig kérek kölcsön
A. és én kórusban: kitől? hogy meri odaadni neked? nem fél, hogy elhagyod?
Á.: .....

Na, vajon kitől kér Á. minden órára körzőt? (erre jár a pont, ha valaki eltalálja)

A válaszig egy teljesen friss sztori. Á.-nak meghagytam, hogy mindennap hívjon fel telefonon, amikor hazaindul az iskolából. Ma mintegy fél órája hívott.

Á.: szia, mami
én: szia! indulsz?
Á.: szívesen indulnék, de még nem ebédeltem
én: hát ebédelj gyorsan, aztán gyere!
Á.: van egy kis baj
én: hm?
Á.: nincs ebédjegyem
én: még csak kedd van! hogy hagytad máris el??????
Á.: azt hittem, a kabátomban van, de nem
én: és hányszor mondtam, hogy a táskád cipzáros zsebébe tedd?????
Á.: hát, csak nem fér bele
én: nem fér bele???? (az ebédjegy egy kb. 1x5 cm-es papírcsík) nem fér????
Á.: hát, ugye abban tartom a gesztenyéket, az üveggolyókat meg a papír zsebkendőt is, amihez egyébként te ragaszkodsz, hogy mindig legyen nálam...
(csak hogy biztosak lehessetek benne: a zsebkendőhöz valóban ragaszkodom (többnyire egyébként teljesen hiába), ahhoz viszont nem, hogy a táska egyetlen zárható zsebében őrizze... és igen, jól gondoljátok, ha azt hiszitek, hogy a gesztenyékhez és az üveggolyókhoz egyáltalán nem én ragaszkodom... nem is értem)

Zene

Ti sohasem éreztétek még azt, hogy mennyivel nehezebb dolga lehet manapság egy zeneszerzőnek mint a régieknek volt? Hogy a levegőben körülöttünk szálldosó legszebb dallamokat már mind levadászták előlük a korábban élt nagy mázlisták klasszikusok?

(Úgy gondoltam, klasszikus zenével is fogom gyógyítani magam, és működik, mintha kisimogatná belőlem a fájdalmakat, mintha reptetne, mintha beleillesztene a mindenségbe,  mintha megérintene az örök élet, mintha minden olyan magától értetődő és mintha bármi lehetséges lenne.  Sajnálom, hogy nem értek a zenéhez, de legalább rengeteget énekelek itthon egyedül. A saját örömömre és másokéra is. Nagyon jó ám.)