Pizza

Mit együnk a hétvégén? - kérdezem a gyerekeket és A.-t. A kérdés felesleges, ha én nem találok ki és ajánlok valami újat (amire egyébként szinte mindig vevők, hálás közönség, csak én nem vagyok mindig kapható a gondolkodásra), akkor van egy többé-kevésbé állandó lista, aminek az első, az utolsó, és a közbülső helyek némelyikén is az áll: pizza.

Szeretek pizzát sütni, mert olyan illatokkal ölel körül, amilyenekkel az ember Nápoly környékén találkozik. És Nápoly, meg Vietri, meg Pompei, meg Salerno, meg Herculaneum, meg Pagani, meg Scafati, meg Sorrento, meg Amalfi, meg Nocera, meg a környék többi kisebb-nagyobb városa, meg az ottani hegyek és az ottani tenger nagyon kedvesek nekem.

Először ötévesen ettem pizzát találkoztam a pizzával. Olaszország déli részén jártunk. Annyira a déli részén, hogy csodaszámba mentünk, a vasfüggöny mögül kikandikáló látványossággá váltunk, így az ott élő rokonokon kívül mások is sokan meghívtak bennünket magukhoz vacsorára.

Az utazás maga volt a csoda: a látványosságokon felül (Ausztria hegyei, Svájc hegyei, Olaszország hegyei, városok, csillogás, pálmafák, idegen nyelven folyékonyan beszélő gyerekek, különleges illatok... szóval, minden) az étkezésünk is maga volt a megvalósuló gyerekálom: csoki, banán, tej, banán, csoki, csoki, csoki, csoki... Mert azt vettük a boltokban, ami a legolcsóbb volt és a leglaktatóbb. Ez pedig a banán volt és a csoki. Amit itthon évente egyszer-kétszer láttunk csak. Mi gyerekként úgy éreztük, hogy a paradicsomba csöppentünk. Pedig csak szegények voltunk.

Aztán megérkeztünk a rokonokhoz, akik jól akartak tartani, ezért ehetetlennél ehetetlenebb finomabbnál finomabb ételekkel próbálkoztak. Az ottani konyha szokásai szerint: bazsalikom (fúúúúúúúúúújjjjjj) parmezán sajt (brrrrrrr) szárított paradicsom (fúúúúúúúújjjjj) kagyló (brrrrrrrr), szárított sonka (fúúúúúúúúújjjj), olajbogyó (fúúúúúúújjjj és brrrrrr egyszerre)...és így tovább. Szüleim boldogok voltak, tobzódtak a sok különlegességben, mi gyerekek szenvedtünk. Csak gyümölcsöt voltunk hajlandóak fogyasztani, meg én mozzarellát, tesóm csokis kenyeret nutellás pirítóst.

Aztán az egyik vendégségbe menvén azt ígérték, nagyon finom vacsora lesz: pizza. Ami... sült tészta... olyan, mint a palacsinta. Nagyon vártuk. Jó sokáig készült, már kopogott a szemünk az éhségtől, legalább este 9 volt, mire asztalhoz ültünk. És behozták nagy tepsikben a pizzát. Ami egy icipicit sem hasonlított a palacsintához. Minden volt rajta: bazsalikom (fúúúúúúúúúújjjjjj) parmezán sajt (brrrrrrr) szárított paradicsom (fúúúúúúúújjjjj) kagyló (brrrrrrrr), szárított sonka (fúúúúúúúúújjjj), olajbogyó (fúúúúúúújjjj és brrrrrr egyszerre) Zokogtunk. A vendéglátók nem értettek semmit. Szüleink halálra szégyellték magukat miattunk. Mi sírtunk, sírtunk, sírtunk, hogy nekünk palacsintát ígértek. Alig vártuk a hazautat, hogy a vonaton ismét ehessünk csokit és banánt. Hitte a pitte hiszi a piszi, hogy szegények voltunk.

Négy évvel később Firenzében isteni pizzát ettünk, hatalmas kemencékből húzták elő a tepsiket. Olyan illata volt, hogy utcákon át mentünk az orrunk után, mire odaértünk. Volt sültpaprikás, gombás, sonkás, spenótos, paradicsomos, mindenféle. Nagyon fonom volt, csak azt nem hittük el, hogy ez pizza. Mert a pizza rossz. Mert a pizzánál rosszabb étel alig-alig létezik.

Aztán sokáig nem mentünk Olaszországba. Mikor végre igen, már mi, gyerekek is habzsoltunk a sok, korábban ehetetlennek nyilvánított dolgot: (bazsalikom (hmmmm) parmezán sajt (nyammm) szárított paradicsom (hmmm) kagyló (nyamm), szárított sonka (hmmm, pláne sárgadinnyével), olajbogyó (volt vagy harmincféle, nagyjából mindet imádtuk)... és tengeri halak, ismeretlen zöldségek (padlizsán, tökvirág, fehér hagyma, füge.... millió különleges finomság), mozzarella, mortadella, pisztácia, cukrozott mandula, narancsvirágos sütemények...

Pizzaimádóvá lettünk. De ez csak az eleje volt. A kávé. A tenger. Az olasz nyelv dallama. A dél forrósága. A másfajta szegénység, mint ami itthon volt (van, lesz). Az illatok. A szagok is. A színek. A hangzavar. A nyüzsgés. Az évezredek. A modern világ. Minden és minden. Olaszország-imádóvá lettünk mind, a utánunk következő nemzedékeket is beleértve.

A saját árnyékom

Átugrottam.

Tudom, másnak nem nagy dicsőség, a többség nap mint nap megteszi - mármint a konkrét feladatot - de nekem nagy ugrás volt. A mai napon másfél nagy ugrás.

Az első az, hogy nem saját gyerekeket szállítottam az autómmal. Ezt eddig sosem mertem vállalni, úgy éreztem, túlzottan nagy felelősség. A sajátjaimra is vigyázok persze, de ha a másé sérül miattam, az még komolyabb baj. D.-t és N.-t vittem - hoztam, persze, Á. és V. mellett. Ők már alig számítanak a másgyerekének, mert szerencsére annyit keverednek folyton hol itt, hol ott, hogy sokszor már négyen eleve együtt értelmezendőek. Ezt szeretem. És baj nélkül, a legkisebb hiba nélkül abszolváltam a gyerekszállítást. Jártunk múzeumban és jártunk kalandparkban, jófejek voltak, jól érezték magukat, mehetünk máskor is.

A másik nagy ugrásom a kalandpark, mert én is beöltöztem hegymászónak, és kipróbáltam. Ez csak félsiker, a karizmaim túl gyengének bizonyultak a fenekem nagyságához képest. De megpróbáltam. Tavaszig edzek, most már tudom: karra (is) kell gyúrnom. Aztán over game!

Csiriz

Nem tudom, ki ismeri még ezt a szót, mostanság nem nagyon használatos, mint ahogy az anyag sem, amit csiriznek neveznek.

Nekem most onnan jutott eszembe, hogy ebédre paprikás krumplit főztem és szilvás gombócot. A paprikás krumpli készítésekor persze még nem jutott eszembe a csiriz, annál talán jobban főzök. Pláne másból készítem. De akkor már igen, amikor az utolsó gombóc is megfőtt, és a tálat, amiből kifogyott a gombócok tésztája, beraktam a mosogatóba, ráeresztettem egy kis vizet, és a tál alján ragacs képződött, majdnem csiriz.

És ez elég volt ahhoz, hogy eszembe jusson, hogyan keverte a nagymamám a csirizt kis tálkában, mikor ragasztottunk valamit. Ő persze a csirizkészítés pontos arányait is ismerte, tudta, milyen liszt, mennyi hideg és mennyi meleg víz kell bele, és hogy a hozzávalókat milyen sorrendben kell összedolgozni ahhoz, hogy az a későbbiekben valóban ragasztóként szolgálhasson. Mert a csiriz ragasztó.

A nagymamám könyvkötészetben dolgozott, ahol szerintem nem csirizzel ragasztottak, inkább enyvvel - de ez annyira mellékszál, hogy elengedem.

Ha karácsonyfára való színes láncot csináltunk, csirizzel dolgoztunk, csakúgy, mint a húsvéti, papírból készült, nyúl alakú tojástartók esetében. Egyik sem túl aktuális, úgyhogy most ezeknél sem ragadnék le - viszont mivel az én időmben az őszt különösebben nem ünnepeltük, így őszi ragacsolandó dísztárgyakat sem készítettünk. Csak gesztenyefigurákat vadgesztenyéből és gyufaszálakból. Körömvágó ollóval. Ha anyukám nem látta.

Á. egyébként tudta, mi a csiriz - hogy honnan tud mindent? V. nem tudta. Viszont épp iskolásat játszanak - mi mást is  tehetnének egy ragyogó szombat délután? Á. áll a tábla előtt és j-s és ly-os szavakat ír fel, hol másolandókat, hol betűhiányosokat, hogy V. pótolja, hol jót-rosszat vegyesen, hogy V. vegye észre és javítsa ki a hibásan írt szavakat. És V. ül az asztalkánál és gyöngybetűkkel rója a sorokat. Többek közt ezért nem tanulunk mi itthon a gyerekekkel. Mert nem akarjuk elrontani a játékukat.

Megint a rádióból

"Mostanában olyan hirdetések jelentek meg egyes lapokban, hogy ismeretlenek felajánlották, hogy megírják mások szakdolgozatát. De előfordult fordítva is." Mondták a rádióban.

Fordítva hogyan?

Ismeretlenek nem ajánlották fel, hogy megírják mások szakdolgozatát?
Ismeretlenek felajánlották, hogy nem mások szakdolgozatát írják meg?
Ismerősök felajánlották, hogy nem írják meg mások szakdolgozatát?
Ismerősök nem ajánlották fel, hogy nem írják meg mások szakdolgozatát?
Ismeretlenek nem ajánlották fel, hogy nem írják meg nem mások nem szakdolgozatát?
Nem ismeretlenek nem ajánlották fel, hogy nem írják meg nem mások nem szakdolgozatát?
Valaki azt a felajánlást tette, hogy akár ismerősnek, akár ismeretlennek megír vagy nem ír meg valamit, legyen az szakdolgozat vagy nem szakdolgozat?


Sajnos eszembe juttatták, hogy már lassan két éve tartozom egy szakdolgozattal. Elsősorban magamnak. A francba!

SNI

Nem azért bosszantom magam nap mint nap rádióhallgatással, hogy ne jusson róla eszembe semmi. Azt mondták minap a rádióban, hogy nő az SNI, vagyis a  sajátos nevelési igényű gyerekek száma, mostanra már elérte a borzasztó nemtudomhány százalékot. Erről az jut eszembe, hogy én akkor lennék boldog, ha  a 100%-os határig meg sem állna a számláló. Mert megrögzött maximalista vagyok. És mert szerintem minden ember sajátos (mondhatjuk egyéninek is) nevelési  (és egyéb) igényekkel születik. És jó lenne ezeket a sajátos vagy egyéni igényeket a lehető leginkább kielégíteni. Mindenkinek a saját(os) igényeit.

Hogy kell-e ehhez kötelező egész napos iskola?
Kötelező központi tanterv?
Kötelezően egyféle tankönyv?

Gondolom, kinek-kinek saját igényei szerint.

Vidám őszi játékok

A nyári hőgutás játékunknál voltak persze szelídebb gyerekkori játékaink is, hogy ne csökkentsük egészen nullára az életben maradási esélyeinket.

Az egyik, minden ősszel várva várt és imádott játék felszereléseit maga az ősz szállította. Vagyis az őszi szél, le a fákról, a lábunk elé, zörgős barna, meg sárga, meg vörös levelek formájában. Mentünk az úton - az erdei és a városi utak és levelek azonosan megfeleltek a játékhoz, mindenütt leginkább a vadgesztenyefa levelei - igyekeztünk minél inkább térdig gázolni a zörgésben, és közben azt kiabáltuk: "sültkrumpli! sültkrumpli!" A térdig érő levélkupacokat az évről évre egyre hosszabbodó lábainkhoz egyre nehezebb volt összehozni, de még a jelenlegi lábhosszunkkal is élvezetes volt a bokáig zörgős levélben kiabálni. Ezt a játékot próbáltam megszerettetni a kicsi Á.-val és V.-vel is, de ezek a csekély fantáziájú kölykök nem haraptak rá a kiváló mulatságra. Igénytelen gyerekek lettünk volna?

A másik nagyszerű őszi játék a ködbújócska volt - és ez sem tartozott a megfizethetetlenül drága játékok közé. Erdőben vagy réten kellett játszani, a minél sűrűbb, minél tejszerűbb, minél átláthatatlanabb őszi ködben. Csak odébb kellett lépni egy-két lépésnyit a többiektől, és már el is tűntünk. Nagyon-nagyon mulatságos volt. És kicsit ijesztő és borzongató. És olyan jó volt a legváratlanabb pillanatokban előbukkanni a másik előtt! Ezt a gyerekeim is szeretik. Jól is teszik, ezt kapják idén is az őszi szünetre - csak köd legyen elég!

A két játék a megfelelő zörgős levél- és ködszükséglet  megléte esetén jól kombinálható, frissen fogyasztandó!

Otthonunk, a terror háza

Á.: Mami, kaphatnék vacsorát?

én: Mire gondolsz?

Á.: Arra, hogy holnap kik lesznek ott a sakkon. Most már kaphatok vacsorát?

Öndicséret

Úgy érzem, megérdemlem.  

Mert tegnap már kora hajnalban 10 órakor a piacon sürgölődtem-forgolódtam, állandó kísérőmmel, V.-vel. Hadifelszerelésünket néhány hatalmas üres bevásárlózsák és némi aranytallér hivatalos magyar fizetőeszköz alkotta. Végigjártuk a nem kis piacot, megszemléltük, mit, hol, mennyiért adnak, majd céltudatos vásárlásba kezdtünk. Vettünk 12 kg paradicsomot egy kedves asszonytól az otthon lévő néhány kiló mellé. Vettünk 10 kg paprikát a rosszarcúaktól, ezt később megbántuk. Vettünk további 7 kg paprikát egy jóarcúnak tűnő őstermelőtől, aki azt mondta, fólia nélkül csak a hülyék gazdálkodnak.  Igyekezni fogunk, hogy ezentúl még inkább kerüljük a rosszarcúakat és még inkább keressük a hülyéket a piacokon! Persze, volt még itthon is valamennyi paprika.

Vettünk a fentieken túl tököt és kaprot,  pirospaprikát, spenótot, továbbá kétféle szilvát. És még ennél is jóval több dolgot láttunk!

Aztán hazajöttünk és nekiálltam a lecsóbefőzésnek, amit körülbelül tíz éve, Á. születésekor műveltem utoljára. Félve vallom be, de hiányzott. Nemcsak a befőzés télen örömmel kibontható eredménye, hanem maga az aktus. Hogy az ember megvesz irdatlanul reménytelen mennyiségűnek látszó paradicsomot meg paprikát, nekilát megtisztítani, mosni, mosni, még egyszer mosni, szeletelni, főzni, üvegekbe tenni - és egyszer csak elfogy az alapanyag, felszámolódik a sokkoló káosz a konyhában, és lehet gyönyörködni azokban a pokrócokkal és párnákkal letakart ormótlan dézsákban, amelyek a teli üvegeket rejtik. Mert a kész munkán olyan jó örömködni!

Kicsit előreszaladtam gondolatban - de ez az a tulajdonságom, ami miatt évről-évre képes vagyok ezt-azt, az utóbbi években leginkább lekvárokat és befőtteket eltenni. Mert ha mindig csak a következő rémes nehéz munkafolyamatot látnám, bizony, nem állnék neki. Gyerekkoromtól ámult csodálattal töltöttek el a színes gyönyörűségekkel berendezett kamrapolcok, hogy ott sorakozik a tavasztól az őszig egymás mellett minden, a különböző formájú, színű és állagú sok-sok embermunka. Hogy miért nincs mégsem kamra a házunkban, csak kamrának használt zugocskák, arról senki sem elsősorban A. tehet. Mert nem volt hajlandó az előszobából a kérésemnek megfelelően leválasztani egy két négyzetméteres, bepolcozható részt, mert a munkások azt mondták, az úgy szerintük nem lenne jó. Azóta is bánom, mert (szerencsére) a munkálatok befejezése óta egyetlen munkás sem lakik itt nálunk, aki szerint nem szokás a kamrát épp odatenni, de itt lakom én, aki befőzök...

Szóval, hazajöttünk, kint a kertben hatalmas fa műanyag dézsákba öntöttem a zsákmányt és alaposan megzuhanyoztam őket a kerti locsolóval. Lakásban sem rossz a befőzés, de a kerti, pláne egy kora őszi késő nyáron egyszerűen felülmúlhatatlan. Jó ülni fürdőruhában a  zöld kiszáradt fű közepén a szilvafa mellett a napon, úgy mosni a paradicsomot, hogy közben magamat is végiglocsolom a csőből folyó langyos vízzel, ha már túl sok hangya mászott fel a lábamon. Jó közben V.-vel beszélgetni arról, hogy hogyan főztünk be annak idején a nagymamámmal néhány házzal kerttel  odébb, mint ahol most lakunk, hogy milyen volt anyukámmal a befőzés a belvárosi nagy bérház konyhájában, és hogy miket meséltek akkor ők nekem az ő gyerekkorukról. Ezért szeretem a befőzést a sok munka, a nagy káosz, a sok "minekcsinálodaboltbanolcsóbb"  kérdés ellenére is.

Végül is a paradicsomokat - nem találtam egyetlen tizenkét kilósat, így kénytelen voltam sok darabban venni a tizenkét kilót -  felnégyeltem, a két leghatalmasabb fazékban a tűzre tettem, és jött a közel duplaannyi paprika.

A rosszarcúak paprikájával az volt a baj - hogy folytassam a csapongást - hogy majdnem a legolcsóbb volt a piacon, és színes, én pedig a lecsót színes paprikából szeretem legjobban. Megnéztem, rendben lévőnek látszott. Aztán mikor kértem a 10 kilót, odajött a csak kicsit rosszarcú nő mellé a nagyonrosszarcú férfi is, aki odaállt közém és a táska közé és úgy dobálta két marokkal a paprikát, mintha időre dolgozna, holott nem állt mögöttünk senki. És meg-megcsapott a rothadó paprika rohadt büdös szaga. Kievickéltem mögüle, és két nyilvánvalóan folyékony darabot kirakattam vele a zsákból, de a bizalom már odavolt. Hazáig nyomasztott a bűz, majd itthon is aránytalanul hosszan mostam az ő paprikájukat a később vetthez képest. És volt még belőle kidobni való. És a paradicsomos zsákhoz képest könnyűnek találtatott. Nem sokkal, de eléggel ahhoz, hogy bosszantó legyen a dolog.

És főztem, és főztem, és főztem...

És megkértem A.-t, hogy hozza elő az üvegeket. Amiből A. szerint mindig túl sok van, ezért időnként a tudtom nélkül kidobálja őket.  Amire most derült fény, amikor itt álltam rengeteg üvegbe töltendő lecsóval, üveghiányosan. A kupakokról tudtam, így celofán meg befőttes gumi volt itthon minden eshetőségre. De üveg? Eddig megtöltöttem 29 kisebb-nagyobb üveget. Van még sok ici-pici üvegem, amolyan málnalekvárnak való. Most megyek kérincsélni, és remélem, van olyan család a környezetünkben, ahol a balga pasi sokallja az üvegeket és boldogan adja. Mert van még közel ugyanannyi lecsó szabadon, mint amennyit már bezártam. Meg a szilva a hűtőben, amiből eszünk nyersen is, mert nálunk ez a legmenőbb gyümölcsök egyike, de szeretnék legalább néhány üveg szilvalekvárt is. Hajlandó vagyok érte a szenvedésre!

És közben megfőtt a töltött paprika friss paprikából, paradicsomból, sült két tepsi pogácsa, és a káosz felszámolásában is sokat haladtam előre, mert ma már 6-kor talpon voltam.

És nagyon büszke vagyok magamra!



PS.: miután világosan látszott, hogy nekiindulok üvegeket szerezni,  A. megpróbált visszatartani azzal, hogy vasárnap 10-11 körül nem illik csak úgy becsöngetni, mert zavarok. Mert alszanak még, vagy lehet, hogy misén vannak. Mondtam, hogy szerintem a miséig nem hallatszik el a csengetésem, úgyhogy legfeljebb bocsánatot kérek attól, aki pizsamában botorkál ki. Erre A. kiment a kerti kisházba, ahol az üvegeket tartjuk, visszajött egy teli zacskó üveggel (10-12 db, némelyiknek még teteje is van) és azt mondta, nézzem meg, milyen ügyes, talált még. Így nem kellett becsengetnem sehová. De szabotációra gyanakszom!

Mindenki kiakad valamitől

Én - többek közt - attól, ha valaki Á.üresen is visszateszi a tejesdobozt a hűtőbe, attól, ha kolbászvéget, vagy kolbászhéjat találok a terítőn, ha a kenyérvágáskor hétfőn keletkezett morzsa még csütörtökön is az asztalon van, legfeljebb szaporodott és/vagy vajjal, mézzel keveredett. Kiakadok attól is, ha reggel jelentik be, hogy mi minden, otthon nyilván mindenkinél halmokban álló izét kell még fejvesztés és kerékbetöretés terhe mellett bevinni az iskolába: néhány 200-as szög, 5 méter hosszú, zöld kockás alapon rózsaszín virágmintás bugyigumi, nemzeti színű nyelű olló és hozzá illő bíborarany tűkészlet, papagájcsőr papagáj nélkül, 67 darab ezüst színű szívószál, dédmamától megmaradt csipkézett pitvarajtó - hogy csak az egyszerűbbeket említsem. Őszintén kiakadok attól, ha belépve a gyerekszobába egy EU - nonkonform szeméttelepen találom magam, és attól is, hogy mindezekért rájuk szólva hatalmas szemeket meresztgetnek rám és azt mondják: de hát mi ezt még nem tudtuk, mamikám! De hát egyszerű lélek vagyok, minden apróság kizökkent a békés rózsaszín vattacukorfészekből, ahová még a gólya dobott le.

A. szerencsére kifinomultabb lélek, a fenti dolgok hidegen hagyják, sztoikus nyugalommal figyeli az elállatiasodó gyerekeket a dzsungelben, mintegy jóváhagyását adva a kispolgári környezet elleni hősies küzdelmükhöz. Ellenben nagyon kiakad, ha valaki képtelen megkülönböztetni a számítógép képernyőjén az "asztal" és a "tálca" fogalmát, ha valaki képtelen bekapcsolni a három külön kapcsoló ritka együttállásakor realizálódó DVD filmeket, ha nem tudjuk pontosan, hogy melyik fém olvadáspontja a legmagasabb, ha nem ismerünk szerinte triviális matematikai és fizikai összefüggéseket, és ha nem hagyjuk őt aludni, mert akkor gondolkodik.

Á.-ból a leginkább akkor lehet kihozni a világfájdalmat, ha megkérjük, hogy pakolja be a táskáját másnapra, ha kihegyeztetjük vele a ceruzáit, ha megkérem, majd ismét megkérem, hogy mossa meg az arcát, mert többnapi iskolai és otthoni menü, orrváladék és homok keveredik rajta. Vonyít, ha kiderül, hogy ma este is 9 órakor kell lefeküdnie, méghozzá pizsamában, amit csak fürdés és fogmosás után húzhat magára, és a földre omlik minden bejelentéstől, ami arról szól, hogy nem érhet a számítógéphez.

V.-től csak azt nem szabad megkérdezni, hogy mit tett el a tanszerek mellett a táskájába, hogy honnan szerzett körömlakkot, testfestéket, műtetoválást és valódi parfümöt, meg azt, hogy tényleg nylonharisnyában és talpig lila-fekete csipkében akar-e görkorcsolyázni és biciklizni, mászókázni. Nem szabad megkérni, hogy olvasson hangosan, meg azt, hogy mesélje el, miről beszélgetett a barátnőivel, sem arra, hogy fésülködjön legalább naponta egyszer. És nem elég a végéről tíz centit kifésülni!

Egy udvarias gyerek

V.-vel vásárolni mentünk, mert muszáj volt és mert a családból mi ketten szeretünk vásárolni. Jól szórakoztunk. Bíztam benne, hogy a fiúk addig itthon ragadják meg a munka végét. Aztán hazajöttünk, és úgy láttam, tényleg történt a távollétünkben ez-az, bár inkább A., mint Á. jóvoltából. Az autóból mindketten segítettek bepakolni, és mivel nem kamionnal járunk, ez hamar ment. Á. egy kisebb zsák hagymát és egy nagyobb zsák krumplit cipelt be. Fellelkesülve az ottlétén így ebédfőzés előtt, ezt mondtam neki:

Ha van kedved még segíteni nekem, többféle dolog közül is válogathatsz!
mire ő:
Köszönöm, mami, de most már inkább kimennék fára mászni! De próbálkozhatsz máskor is nyugodtan!

Hát, majd még fogok... és köszi a lehetőséget!